6000 év - 3 korszak

Tapasztalatszerzés és szenvedés

Az "Előszó a Zohár Könyvéhez" c. írásában Báál HáSzulám azt mondja, hogy a lelkek hatezer éven át ereszkednek le a mi világunkba. Minden egyes újabb nemzedékbe egyre romlottabb és durvább lelkek vándorolnak le. Minden nemzedékben más "kijavítást" követelnek a lelkek. Kezdetben, az első kétezer év folyamán, még olyannyira tiszták voltak a lelkek, hogy a teendőjük megvalósításához még csak Tórára sem volt szükségük. A lelkek fejlődéséhez már a puszta földi létük is elégséges volt, anélkül, hogy bármiféle eszközre lett volna szükségük a spiritualitás eléréséhez. 

Ez a tapasztalatszerzésnek és az evilági szenvedések átélésének volt a korszaka. Pusztán már csak a meglétük elégséges volt már ahhoz, hogy a "kijavítás" irányába haladjanak. Maguk az átélt szenvedések adták meg a lelkeknek az a löketet, hogy kilépjenek a kínok állapotából. A vágy, hogy kilépjünk a kínokkal járó állapotból képezi az emberiség fejlődésének fő mózgató erejét.

Az ezt követő kétezer évben, az ún. "Feltárt" Tórának az elfogadása és az előírtak megtartása biztosította a lelkeknek a további fejlődést. A Parancsolatokat olyan egyszerű műveletekként fogadták el, mint amelyek úgyszólván az evilághoz kötődnek - anélkül, hogy bármiképp is tudatában lettek volna annak, hogy miként fejleszti ez őket spirituálisan. Már az egyszerű lét is elégséges volt a számukra ahhoz, hogy megtisztuljanak és tovább haladjanak a kijavítás irányába.

Amikor egy levándorlt lélekről azt mondjuk, hogy tiszta, vagy hogy durva, nos ezzel a lélek „kijavítás” utáni követelésének a mértékét írjuk le. Az a lélek, amely nagyobb mértékű kijavítást követel magának, durvábbnak minősül. Ezért az idő múlásával egyre durvább lélekként vándorol le a világba, és következésképp egyre nagyobb mértékű kijavítást követel magának.

Ez a második korszak egészen a 16. századik tartott, amikor is feltűnt a szent Ári (az isteni Rabbi Jicchak Lúria Áskenázi) , és ő már azt írta, hogy az ő idejétől kezdődően nők, férfiak, kicsik és nagyok, a világ valamennyi népe, mindenki foglalkozhat és kell, hogy foglalkozzék a Kabbalával. Ennek okát abban találjuk, hogy a lelkek fejlődési folymatában elérkeztünk már arra a pontra, hogy immáron minden lélek, amely leereszkedik a világunkba, képes az ő egyedi metodikája segítségével eljutni a valódi lét felismerésére, illetve a saját maga teljes „kijavítására”. Magyarán képes elérni mindazt, amit valójában előbb vagy utóbb, de el is kell, hogy érjen.

Kizárólag ezen múlik, hogy mindenki számára feltárulkozhasson a valódi lét. Azaz, azáltal, hogy az egész emberiség ráismer a világban uralkodó törvényszerűségre, valamennyi fájdalom és szenvedés eltűnhet a világból. Ha valóban tudni fogjuk, hogy miként hat ránk a bennünket körülölelő lét, és hogy miként vagyunk a befolyása alatt, úgy majd nem nyúlunk hozzá és rontjuk el mindazt, ami tiltott a számunkra, illetve nem mondunk le arról, amit érdemes volna megtennünk, és megtesszük, amit helyes megtenni. Ha ez valóban így történik, harmóniában élhetünk egymással és az előttünk feltárulkozó valódi világgal.   

Azonban egyelőre mi csak elrontjuk a dolgokat, s majd csak később vesszük észre, hogy elrontottuk. Mindazonáltal, semmilyen lehetőségünk nincs, hogy elmeneküljünk ebből a helyzetből. Ebből kifolyólag az egész emberiség egyre jobban zsákutcába kerül. Egyre csak több és több szenvedés és probléma közt találja magát. A szenvedés mértéke azért növekszik, és kell, hogy növekedjék, hogy előbb vagy utóbb, de világos legyen az emberek számára a spiritualitás elérésének szükségszerűsége. S hogy ez feltáruljék, nincs menekvés, meg kell, hogy ismerjük a spirituális világot. A világot, amelynek mi magunk is része vagyunk. Ez a ráismerés egy olyan új helyzetet fog teremteni a számunkra, amelyben már tudatosan fogjuk végezni a dolgainkat, úgy, hogy a célt már ismerjük. Emberiségként, és nem pedig mint különálló egyének.