Kedves Tanuló! Az itt közreadott írásművek tanulását kihagyva egyetlen egy szót sem lehetünk képesek megérteni és helyesen értelmezni a Zohárból. Ezért, mindaz, aki haladni szeretne a Zohár tanulásában, erősen javallott, hogy figyelmesen tanulmányozza át ezeket az írásokat.

Mindhárom "előszót" a Zohár teljes magyarázatának szerzője, Rabbi Jehuda Áslág (Báál HáSzulám) írta, kifejezetten a Zohár tanulásához.

1.]

          Ebben az előszóban olyan, látszólag egyszerű dolgokat szeretnék világossá tenni, amelyekhez bár már mindenki hozzászólt, és amelyeknek magyarázatáért már rengeteg tinta papírra vétetett, ám mégis, mindezek ellenére még mind a mai napig nem jutottunk általuk tiszta és kiélegítő tudás birtokába.

Íme a kérdések:

1. Miben áll a mibenlétünk?

2. Mi a szerepünk a lét hosszú láncolatában, amelynek mi csak apró láncszemei vagyunk?

3. Mikor magunkra tekintünk, vég nélkül romlottnak és alantasnak érezzük magunkat. Ugyanakkor ha a Munkásra tekintentünk, ki készített bennünket, kötelesek vagyunk Őt a legmagasztosabb dicsérettel illetni, mert hisz egy tökéletes munkástól, nemdebár, szükségszerűen csak tökéletes mű kerülhet ki?

4. Miként azt az elménk mondatja, nemde Ő a mindenek felett álló Jóság és Jótevő. Ám akkor, hogyanhogy - már eleve – annyi olyan teremtményt teremtett, akik egész életükön át szenvednek és sínylődnek. Tán a Jóságos Jótevőnek nem olyan természete kellene, hogy legyen, hogy ha mást nem is, de legalább nem ártson?

5. Hogyan lehet az, hogy Ama örökké létező, amelynek sem eleje, sem pedig vége nincsen, véges és múlandó és halandó teremtményeket eredeztesen Magából.

2.]

          Hogy mindez teljesen világossá válhassék, bevezetésül először egyfajta vizsgálódásba kell, hogy kezdjünk. Ám semmi esetre sem ott, hol az tiltva van, azaz, hogy az Ő Áldott Valójában, amely felől egészen egyszerűen semmilyen fogalmunk nem lehet - mivelhogy Őt semmiféle gondolat, vagy elmélkedés nem érintheti, ellenben ott, ahol a vizsgálódás megkövetelt. Magyarán, a tetteit érintő vizsgálódás terén, ahogy azt Tóra hagyja meg nekünk (Krónikák I. 28:9): "Ismerd meg atyáid Istenéd és szolgáld Őt", avagy, ahogy azt az Egyesítési Énekből olvassuk: "Tetteid által ismertünk meg Téged."

1-es számú viszgálódás:

Miként képzeljük azt el, hogy a Teremtés teljesen újonnan lett létrehozva, azaz, hogy egy olyan teljesen új dolog, amely azt megelőzően soha nem volt a Teremtőben megtalálható, [azaz, nem volt Neki a része]; holott minden olvasó számára magától érthetődő, miszerint nincs olyan dolog a világmindenségben, amely ne volna a Teremtőbe foglalva, - ahogy azt az egyzerű ész is diktálja, mondván: senki adhat mást, csakis azt, ami megvan benne.

2-es számú vizsgálódás:

Ha azt találnád mondani, hogy a mindenhatóságánál fogva nem lehet kérdéses: Ő akár egy azaddig nem létezőből is képes létvilágot teremteni. Azaz, valamely olyan új dolgot, amely azaddig nem volt megtalálható Benne, úgy ezzel kapcsolatban a kövtkező kérdés merül fel: Vajon milyen lét az, amelyről ki lehet jelenteni, hogy semmiféle nyomát nem találhatjuk Benne - lévén, hogy teljesen újonnan lett létrehozva?

3-as számú vizsgálódás:

Vizsgálódás arról, amelyről a kabbalisták azt mondták: 'az embernek a lelke egy rész Istenből', méghozzá olyan módon, hogy azon kívül, hogy Ő az "egész" és a lélek pedig egy "rész" [belőle], Közte és maga a lélek közt semmi de semmi különbég nem mutatható ki; és amelyet a kabbalisták egy hegyből kimetszett kőhöz hasonlítottak, ahol is nincs különbség kő és hegy között, hanem, hogy ez "egész", emez pedig egy "rész" [belőle].

Ennek tudatában azonban utána kell, hogy kérdezzünk: Az, hogy egy kő, amely egy hegyből lett kivájva és amely egy arra a célra készített vájóval lett leválasztva, illetve hogy ez a "rész" általa vált el az "egésztől", még érthető, ám miként vetíthető rá ugyanez az Ő (azaz, a Teremtő) esetére? Magyarán, hogyan képzelhető az el, hogy a Teremtő egy adott részt leválasztott volna a saját Lényéből, mígnem az kiválván a saját Lényéből egy Tőle különvált résszé lett. Nevezetesen, lélekké, amelyet ekkor már csak mint részét a saját Lényének értelmezhetjük?

3.]

4-es számú vizsgálódás:

Hamár a „Gonosz Oldal és Héjrétegek” [Klipot] Harciszekere az Ő Szentségétől távolira van, a lehető legtávolabbra, olyannyira, hogy ilyen távolságot már elképzelni sem tudunk, úgy hogyan lehetséges az, hogy ez a Harciszekér, mindennek dacára, mégis az Ő Szentségből ered, és hogy abból jött létre. Sőt mi több, hogy maga a Szentsége tartja fenn?

5-ös számú vizsgálódás:

A holtak feltámasztásának a kérdése: miszerint a test [azaz, az önös érdekű kapni akarás, vagy másnéven, egoizmus] olyannyira megvetendő, hogy már rögvest a születésekor halálra és temetésre ítéltetik; mi több, a Zohár azt mondja: egészen addig, míg a test egésze el nem rothad (azaz, mindaddig, míg bármiféle maradvány fennvan belőle), a lélek képtelen az őt megillető helyére felszállni az Éden Kertbe.

Ha viszont ez így van, vajon mire fel van az elrendelve, hogy ez a test vissza kell, hogy térjen és majdan a Holtak Feltámasztásakor újra fel fog kelni? Tán enélkül már nem is tudná az Örökkévaló élvezettel halmozni el a lelkeket.

S még ennél is különösebb, mit Bölcseink mondtak: „A holtak majdan a testi hibáikkal együtt fognak feléledni, csakhogy nehogy összetévesszék őket - s aztán (csak miután már újra visszatértek) orvosolja majd a hibáikat.

Ehhez kapcsolódóan azt kell érteni, vajon tényleg, miért annyira fontos az Örökkévalónak, hogy senki ne legyen összetéveszthető a másikkal. Olyannyirabfontos, hogy mindezért képes újratremteni a bennük levő testi hibákat, s aztán pedig szükségszerűen kigyógyítani belőle őket. 

6-os számú vizsgálódás:

Amelynek kapcsán áldott emlékű Bölcsink így mondták (Zohár, VáJikrá:48): "az ember maga a világmindenség középontja, s hogy valamennyi felsőbb spirituális világ, illetve a mi anyagi világunk (mindazok teljességében), kizárólag csak őérette lettek teremtve. Továbbá, minden erejükkel azon voltak, hogy az ember felismerje, őérette teremtetett a világ (Talmud Báveli, Szánhedrin:37a).

Látszólag nehéz felfogni, hogy éppen ezért a kis emberért, aki az evilági létben még csak egy hajszálnál sem bír nagyobb értékkel - és akkor még nem beszéltünk a felsőbb világok végnélküli és magasztalhatatlan dimenzióiról -, fáradozott volna az Örökkévaló, hogy mindezt megteremtse. Nem beszélve arról, hogy mindez miért kell az embernek?

4.]

          Hogy mindezeket a kérdéseket és vizsgálódásokat megérthessük, az egyedüli fortély, amihez folyamodhatunk: végére tekinteni az eseményeknek, azaz, hogy a teremtés céljára, merthogy semmi sem érthető meg az események félidejéről nézve, egyedül csakis a végéről.

Világos, hogy nincsen cselekvő cél nélkül. Merthisz csakis egy elmezavart cselekedhet cél nélkül. S bár jól tudom, hogy megvannak azok a bölcselkedők, kik levetették magukról a Tóra és a Parancsolatok jármát, s most azt mondják: a Teremtő megteremtette az egész világot, majd pedig magára hagyta, mondván, a teremtmények értéktelenségénél fogva, nem volna méltó az egy nagyramagasztalt Teremtőhöz, hogy az ő apró és szégyenletes útjaikat felügyelje.

Valóban, nem a tudás szólt belőlük. Merthogy mindaddig, míg nem mondjuk ki véglegesen, hogy mi magunk voltunk saját magunknak alkotói - ideértve a bennünk levő összes romlott és megvetendő tulajdonságot -, úgy egészen addig nem lehetséges, hogy a sekélyességünk és a semmisségünk felől végkijelentéseket tegyünk.

Ám nem így abban az esetben, ha úgy döntenénk, igenis e mindenében teljes Teremtő volt a míves, aki megteremtette és megtervezte a testünket [azaz, az önös érdekű kapni akarásunkat], annak megannyi jó és romlott vonásával – tekintve, hogy a tökéletes munkás kezei alól nem kerülhet ki megvetendő és tökéletlen mű, és mert minden cselekedet az azt végrehajtó jelleméről tanuskodik. Mert vajon mi bűne lehet egy elszabott ruhának, ha azt épp valamely tehetségtelen szabó varrta?

Egy ehhez hasonló történetet találunk a Talmudban (Tá’ánit 20a): Egy esetet Rabbi Eliézerről, Rabbi Simon fiáról, mikor is az összetalálkozott egy nagyon-nagyon csúnya emberrel. Mire [Rabbi Eliézer] ekkor azt mondta [neki]: “Milyen egy csúnya ember!”, mire ő erre azt felelte [neki]: “Menj és mondd azt annak a mívesnek, aki alkotott engem: ’mennyire csúnya egy edény, amelyet készítettél!’ ”.

Ezért aztán mindazok a bölcselkedők, akik azt vallják, hogy a sekélyességünk és a semmisségünk okán nem illik az Ő Hozzá, hogy őrködjék felettünk - és amelyért aztán el is hagyott bennünket -, nos ők nem csinálnak mást, mintsem egyedül csak a tudatlanságukat hirdetik vele.

Mert képzeld csak el, mi volna ha találkoznál egy olyan emberrel, aki azt találja ki magának, hogy már jóelőre azzal a céllal teremt teremtményeket, hogy aztán majd azok egész életükön át, akárcsak mi, szenvedjenek és sínylődjenek. Sőt mi több, hogy eldobja őket magától mindanélkül, hogy a gondjukat akarná viselni, mondván legalább így segít nekik egy keveset. Hát nem mennyire megvetnéd és lenéznéd őt! Mindenesetre, vajon tényleg, lehetséges ilyen dolgot feltételezni Róla?

5.]

Ezért aztán a józan ész kötelez bennünket: Ismerjünk rá a felszínességben tetsző kép fordítottjára, és a meghozott döntésünk szóljon amellett, hogy mi valóban a legjobb és a legnemesebb teremtmények vagyunk. Olyannyira, hogy jelentőségünk nem ismer határokat.

Magyarán, pontosan úgy, ahogy az egy a bennünket megalkotott míveshez illik és méltó. Mert ha a magad számára magyarázatként felhozott kifogásokat követően bármilyen hiányosságra is szeretnél lelni a testünketben [azaz, az önös érdekű kapni akarásunkban], úgy az legvégül kizárólag a Teremtőre száll vissza. A Teremtőre, aki, a bennünk levő tulajdonságokkal együtt teremtett bennünket. Hisz világos, nem mi, hanem Ő alkottott bennünket. S ugyancsak, ismerője és tudója Ő mindazoknak a folyamatoknak, amelyek valamikor is elszármaznak ezekből a belénk ültetett rossz tulajdonságokból és vonásokból.

Ezért ahogy azt már mondottuk, a tett végére kell, hogy tekintsünk, és azzal majd az egészet érteni tudjuk. Ahogy azt a szólás is mondja: „Ne mutass bolondnak félkész művet!”.

6.]

S már áldott emlékű Bölcseink oktattatak rá (lásd: Éc Háim, Sháár HáKélim, Első Fejezet eleje): az Áldott Örökévaló nem másért, mintsem, hogy élvezetet okozzon a teremtményeinek teremtette a világot. S ez az a pont, ahová szemünket és gondolatainkat vetítenünk kell; mert hisz ez volna a világ teremtésének végső célja és -aktusa.

S csak vegyük jól szemügyre: minthogy a Teremtés Gondolata azzal a céllal született, hogy élvezetet okozzon a teremtményeinek, íme, szükségszerű volt, hogy valamely rendkívül nagy erejű vágyat teremtsen a lelkekbe, hogy így, általa kaphassák meg a lelkek mindazt, amelyet a Teremtő valaha is adni szándékozott nekik. Merthogy minden gyönyör és élvezet a megszerzésére irányuló vágyódás mértékvel mérettetik. Olyanképp, hogy amennyivel nagyobb a megszerzésre való vágy, ugyanannyival nagyobb az azt követő gyönyörérzet; avagy amennyivel kisebb a megszerzés utáni vágyakozás, pontosan annyival kisebb lesz a megszerzés utáni élvezet. Merthiszen maga a Teremtés Gondolata diktálja úgy, hogy szükségszerűen, a lehető legtúlzóbb mértékben teremtsen a lelkekbe kapni akarást [másnéven, egoizmust], megfelelően mindannak az óriási gyönyörnek, amelyet a Mindenhatósága adományozni gondolt a lelkeknek. Merthogy a nagy élvezet és a nagymértékű kapni akarás együtt járnak.

7.]

És most, miután ezt már tudjuk, elérkeztünk arra a pontra, hogy mindenében, teljes bizonyossággal megérthessük a második sz. vizsgálódásban foglaltakat.

Merthogy már megtanultuk, milyen léti is az, amelyről bizonyossággal ki lehet jelenteni, hogy nem létezik és nem eleme az Ő Valójának. Olyannyira, hogy azt mondjuk róla: ez egy Megújított Teremtés, azaz, hogy egy ezeddig még nem létezőből létrejött lét [Jes MéÁin-ból].

És most, hogy már bizonyossággal tudjuk, a Teremtés Gondolata (mely avégett született, hogy rajta keresztül élvezettel halmozhassa el a Teremtő a teremtményeit) a szükségszerűség folytán létre kellett, hogy hozza a vágynak azt a mennyiségi szintjét, amely a Tőle elszármazó mindazon kellemnek és jóságnak a megszerzésére hajtja a teremtményeket, amelyet Ő nekik szándékozott adni, íme, ez a kapni akarás természetszerűleg azt megelőzően, hogy az Örökkévaló a lelkekbe teremtette volna, még nem volt az Ő Valójának a része. Merthogy kitől is kaphatta volna Ő azt? Mert hiszen Ő egy olyan új dolgot teremtett, amely azaddig még nem volt Benne megtalálható.

Mindezel együtt, alapul véve a Teremtés Gondolatát, érthetővé válik, hogy valóban semmi szüksége nem volt a Teremtőnek arra, hogy ezen a kapni akaráson [egoizmuson] kivül bármi mást is teremtsen. Ugyanis ez az ún. teljesen Megújított Teremtés már teljsen elégséges volt ahhoz a Számára, hogy beteljesítse a Teremtés Gondolatának egészét – azaz, hogy a Teremtésből származó mindennemű élvezetet nekünk adja.

Ugyanakkor a Teremtés Gondolatának veleje  (magyarán, a legkülönbözőbb jótétemények, melyeket valaha is tenni gondolt velünk) már közvetlenül az Ő Saját Valójából erednek. Ezért aztán nem kell, hogy azokat újra teremtse, mert hisz azok mint lét, a már meglevő létből [Jes MiJes-ből] a lelkekben levő óriási kapni akarásba húzódnak át.

Íme, ebből aztán teljesen érthető a számunkra: miszerint ebben az ún. Megújított Teremtésben az összes anyag, mi csak tettenérhető - annak minden részletével együtt, elejétől a végéig - kizárólag csak a "kapni akaráshoz" köthető.

8.]

Innen pedig már elérkeztünk a Kabbalisták hangoztatta véleményhez, amelyet még a hármas sz. vizsgálódásba említettünk. Csodálkoztunk is, miként lehet azt állítani a lelkekről, hogy azok Isten részei, akárcsak egy hegyből kivájt kő, ahol is nincs köztük különbség, hanem, hogy az egyik "rész", a másik pedig "egész".

Továbbá csodálkoztunk, mondván, az még egy dolog, hogy a hegyből kivájt kő egy az arra a célra készült vájó által [az egésznek a] részévé lesz, ám hogyan mondható el ugyanez az Ő Áldott Valója vonatkozásában. És egyátalán, mi által válnak el a lelkek az Ő Valójától és különülnek el a Teremtő egészétől, hogy aztán teremtményekké legyenek.

A már mondottak fényében jól érthető, hogy ahogyan a vájószerszám ketté metszi és szétválasztja az anyagi dolgot, ugyanígy, a spirituális világban az alakváltozás is kettéválást eredményez.

Mint például ha két ember szereti egymást, akkor azt mondjuk róluk, hogy egy testként ragaszkodnak egymáshoz. Avagy ha két ember gyűlöli egymást, akkor pedig azt mondjuk, olyan messze vannak egymástól mint Makó Jeruzsálemtől. Mindazonáltal, ez esetben nem valamiféle térbeni közelségről vagy eltávolodásról, hanem ún. forma-kiegyenlítődésről beszélünk. Mivelhogy azok után, hogy a alakjukat [azaz, a tulajdonságaikat] illetően teljesen azonos, egybeeső képet mutatnak, azaz, hogy mindazt, amit az egyik szeret, a másik is szereti, avagy mindazt amit az egyik gyűlöl, a másik is gyűlöli - és a többi, egyszóval, szeretik és ragaszkodnak egymáshoz. Ugyanakkor ha bármiféle alak-változás megy végbe, azaz, mégha tőle eltérően a másik gyülöl is egy adott dolgot, ő mégis szeret azt - és más ehhez hasonló -, nos, ilyenkor ennek az alak-változásnak a mértéke szerint gyülölik egymást, és távoliak egymástól. S ha például alak-ellentétben állnak egymással, azaz, mindaz amit az egyik szeret, az a másik számára gyűlölt, avagy mindaz, amit az egyik gyűlöl, azt a másik szereti, nos ez esetben olyan távolira vannak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, azaz, hogy teljesen a két végletben.

9.]

Ezzel láthatod, hogy a spirituális közegben éppen ugyanúgy működik az alak-változás, mint ahogy a vájó szétválasztja az anyagi dolgokat, s hogy az eltávolodás mértéke az alak-ellentét mértéke szerint módosul.

Ebből aztán arra jutsz, hogy minekután maga az élvezetszerzésnek a vágya lett a lelkekbe ültetve – ahogy azt fentebb már említettük és bizonyítottuk -, és mivel ez a forma teljesen hiányzik a Teremtőből (merthisz kitől is kaphatna Ő bármit is), ezért aztán ez az alak-változás, amelyre a lelkek szert tettek, oda vezetett, hogy végül különváltak az Ő Valójától; hasonlóan ahhoz, ahogy a vájó kimetszi a követ a hegyből. Olyanképp, hogy ennek az alak-változásnak a következtében váltak a lelkek különállóvá a Teremtőtől és különültek el Tőle, hogy aztán teremtményekké legyenek. Mindenestre, mindaz, amit a lelkek elérnek az Ő fényéből, mind-mind az Ő Valójából, “a már meglévő lét”-ből [Jes MéJes-ből] ered.

Ezért azt találjuk, hogy az Ő áldott fénye szempontjából, amely fényt a bennük levő edénybe, – vagy más néven, a kapni akarásba - vesznek fel, semmiféle különbség nincsen köztük, (azaz, a lelkek, és az Ő Áldott Valója között), lévén, hogy a fényt egyenesen az Ő Áldott Valójától, “a már meglévő lét”-ből [Jes MéJes-ből] kapják.

A lelkek és az Ő Áldott Valója közti különbség egyes egyedül abban fejezhető ki, hogy a lelkek az Ő Valójának a ‘részét’ képezik, azaz, hogy az edényükbe (vagy más néven, a kapni akarásukba) felvett fény már elkülönült részt képez Istentől. Mégpedig azon oknál fogva, mert hogy ez az adott mennyiségű fény a kapni akarásban végbement alak-változás közepette lett befogadva, amely alak-változás következésképp ‘résszé’ tette a lelket, és általa lépett ki az ‘egész’ "állapotából". Ilyenformán az egyedüli különbség pusztán annyi köztük, hogy az egyik ‘egész’, a másik pedig ‘rész’ - miként egy kő, amelyet egy hegyből vájtak ki.

Az itt mondottakat vedd jó alaposan szemügyre, mert lehetetlen a mondandónkat tovább szaporítani egy ilyen magasztos témánál.

10.]

És ezzel megnyílott számunkra a lehetőség, hogy megértsük a négyes sz. vizsgálódásban mondottakat: miszerint, hogyan lehetséges az, hogy a "spirituális tisztátalanságnak és Héjrétegeknek a Harciszekere" éppen az Ő Áldott Szentségéből jött létre. Mindannak dacára, hogy amúgy az Ő Szentségétől már teljesen eltávolodott, egészen a másik végletbe került. Illetve, hogy hogyan lehetséges az, hogy Ő maga látja el és tartja fenn azt.

Ehhez mindenekelőtt a spirituális tisztátalanságnak és a Héjrétegeknek a mibenlétét kell, hogy letisztázzuk.

Tudd meg, hogy ez a hatalmas kapni akarás, - amelyről már elmondtuk, hogy (maguk a lelkek teremtése szempontjából) ő képezi a lelkek lényegi valóját, lévén, hogy áltla lettek készek arra, hogy megszerezzék a Teremtés Gondolatába szőtt valamennyi gyönyört és élvezetet -, nem marad meg ebben a formájában a lelkekben. Mert ha megmaradna, úgy miután a lelkekben végbement alak-változás teljesen elválasztja a lelkeket Tőle, azok mindörökké elkülönülve kellene, hogy létezzenek Tőle.

S hogy ez a lelkek edényét érintő különválás orvosolva legyen, az Örökkévaló megteremtette az összes világot [Olám-ot], és két rendszerbe osztotta őket , ahogy az írva van: "egyiket a másik ellenében alkotta Isten", azaz, a szentség négy - ÁBIÁ [Ácilut, Briá, Jécirá, Ásziá] - világát, és nekik ellenében a tisztátalanság négy – ÁBIÁ - világát.

Ennek megfelelően az adományozni akarást a szentség ÁBIÁ rendszerébe ültette, a lelkek önös érdekű kapni akarását pedig eltávolítván e rendszer Világiból a tisztátalanság ÁBIÁ rendszeréhez adta (lásd: ‘Bevezetés a Kabbala Bölcseletéhez’, 14-19. pont).

Következésképp, emiatt a lelkek mind a Teremtőtől, mind pedig a Szentség összes világától elkülönültek. Erre utalván nevezzük a héjrétegeket ‘halottaknak’, ahogy az írva van: "halottak vágóáldozatai (Zsoltárok 106:28)". És hasonlóképp a gonoszakat, akik utánuk vágyakoznak, ahogy azt áldott emlékű Bölcsink mondták: "A gonoszakat már az életük során halottaknak nevezik". Ugyanis miután a Teremtő esetében olyanról mint kapás nem beszélhetünk, ellenben csakis adományozásról,  szemben a Héjrétegekkel, amelyek az adományozással mint olyan még csak a legkevésbé sem jellemezhetők, ellenben kizárólag csak a saját maguk élvezetükre történő szerzésmóddal, ezért aztán a beléjük plántált kapni akarás (amely alak-ellentétben áll az Ő Szentségével) teljesen elkülöníti őket az Élők Életétől, és távolra helyezi őket a Teremtőtől, amely állapotnál nagyobb elllentétbeliség már nem is létezhet. Mert hisz, ahogy azt már korábban említettük, a spirituális közegben az eltávolodás egyik végletét [a képzeletbeli skálán] az egészen csekély alak-változás, a másikat pedig a totális alak-ellentét jelöli.

11.]

A világok egészen ennek az anyagi világnak a valójáig ereszkednek alább, láncszerűen. Magyarán egy olyan helyre, ahol test és lélek, illetőleg romlásnak- és helyrehozásnak az ideje egyaránt megtalálhatók.

Ugyanis a test - vagy másnéven, a vágy, saját részre kapni, egészen a Teremtés Gondolatában található gyökerétől húzódik és a tisztátalanság Világinak a rendszerén vonul keresztül; ahogy az írva van (Jób 11:12): „ … és vad szamárcsikó, emberré lesz”. S aztán egészen tizenhárom éves korig ennek a rendszernek a alárendeltje marad. Ezt a kort a "Romlás Idejének" számítjuk.

Majd a tizenharmadik életévtől kezdődően mindazoknak a Tórai előírásoknak a betartása révén, amelyeket kizárólag csak azért tesz, hogy általuk belső nyugalmat adományozzon az Alkotójának, tisztává kezdi varázsolni a beléje ültetett kapni akarást, azaz, lassan-lassan adományozni akarássá változtatja.

És ezzel, egyben folyamatosan szent Nefes-t [a legkisebb spirituális lélek-szint; lásd lentebb] áramoltat a Teremtés Gondolatában levő gyökerétől, át a szentség Világinak rendszerén, mígnem az végül testet ölt magára. Ezt, mint a "Helyrehozás Ideje" említjük.

Majd ilyen módon, szépen fokozatosan eléri és magáévá teszi a (Végtelenbeni) Teremtés Gondolatából eredő szentség-fokozatokat. Olyanképp, hogy ezek a benne levő kapni akarás átváltoztatásában az ember segítőivé lesznek. Úgy, hogy aztán végül már mindenében belső nyugalmat akar az Alkotójának adományozni – magyarán nem az önös érdektől vezérelve -, merthogy ezáltal tesz az ember szert alak-egyezőségre [azaz, egyazon vonásokra] az Alkotójával. Lévén, az adományozási szándékkal történő kapás teljességében színtiszta adományozási formának számít.

{Mint ahogy az írva van, (Talmud, Kidusin 7.) miszerint [házasságkötéskor] ha fontos emberről volt szó, a nő adta [a házasságkötéskori-díjat, amely ma gyűrű] és a férfi mondta: [az] „Ezáltal meg vagy szentelve a számomra …” [kezdetű passzust], merthogy a férfi részéről történő kapási aktus - amely azzal a céllal történik, hogy ezáltala örömet okozzon az neki adományozó félnek, azaz, a menyasszonynak - a nő szempontjáből nézve teljes mértékű adományozásnak és adásnak számít.}

És általa tökéletes egymáshoz tapadást épít ki a Teremtővel,  nem feledvén, hogy a spirituális közegben az egymáshoz tapadás alak-egyezőséget jelent. {Ahogy azt áldott emlékű Bölcseink mondták: „az ember nem Őhozzá, hanem a tulajdonságaihoz tapad hozzá”, és az ember ezáltal válik érdemessé arra, hogy a Teremtés Gondolatába foglalt mindennemű jót és kellemet megkaphassa.}

12.]

Ezzel kellőképp megvilágítottuk, hogy mit is kell érteni a kapni akarás Helyrehozatala alatt, mely kapni akarás a Teremtés Gondolata által lett a lelkekbe plántálva. Mivelhogy a Teremtő két rendszert épített a lelkek számára (lásd fent), egyiket a másik ellenében. Mikor is a lelkek általuk vonulnak végig a világokon és osztódnak két külön vetületre, testre és lélekre. Olyanképpen, hogy az egyik a másikba öltözik.

Majd végül a Tóra és a Parancsolatok által adományozni akarássá változtatják a bennük levő kapni akarást, és érdemessé válnak arra, hogy megkaphassák a Teremtés Gondolatába szőtt mindmegannyi jót. Nem feledvén, hogy mindemelett egy igen erős egymáshoz tapadást alakítanak ki a Teremtővel – tekintve, hogy a Tóra és a Parancsolatok segítségével alak-egyezőséget tettek szert az Alkotójukkal - amely egyben a Helyrehozatal végét jelenti. És minekután már semmiféle szükség nem lesz a tisztátalan Rossz Oldalra, ki lesz az írtva a földről és a halál elpusztíttatik mindörökre.

Ami pedig a Tórába és a Parancsolatokba fektetendő össz-munkát illeti (amely a világ egészét nézve hatezer évre lett kimérve, az egyének vonatkozásában pedig a saját maguk hetven évére), egyes egyedül csak azért lettek adva, hogy a világ rajta keresztül érhesse el a már említett alak-egyezőség végső fázisát.

Továbbá kitértünk arra is, hogy miként jött létre a „héjrétegek [Klipot]- és tisztátalanság [Tumá] rendszere”, illetőleg, hogy az hogyan vált el a szentség rendszerétől. Itt tudni kell, hogy ez a folyamat egész egyszerűen elengedhetetlen volt, ugyanis máskülönben nem lehetett volna ilyen körülmények között a testek [önös érdekű kapni akarás] teremtését véghezvinni; amely testek ezt követően a Tóra és a Parancsolatok által hozzák őt helyre (azaz, tisztítják meg a kapni akarás vágyától).

Ugyanis ha a testek, együtt a bennük levő romlott kapni akarással, nem a tisztátaslanság rendszerén keresztül vonulnának végig, úgy soha nem volna lehetőségünk helyrehozni őket, lévén, hogy az ember soha nem javíthat meg olyan dolgot, amely nem található meg benne.

13.]

Mindazonáltal még mindig ránk vár, hogy megértsük - végre valahára -, hogy ha a kapni akarás valóban ennyire hibás és romlott, úgy hogyan lehet az, hogy ez a kapni akarás mindezek ellenére a Végtelenbeni Teremtés Gondolatából ered. A Végtelenből, amelynek egységessége egész egyszerűen kifejezhetetlen, képtelenség azt szavakba önteni.

A helyzet az, hogy valóban, rögvest a lelkek teremtésének a Gondolatával együtt, a Teremtő Gondolata egyúttal mindent „befejezett”. Ugyanis Ő nincs rászorulva afféle tettekre, mint mi. Magyarán, azonnal megszületett és létre jött minden valamikoron teremtésre rendeltetett lélek és világ, tele mindazzal a jóval és bőséggel és gyengédséggel, amelyet majdan a végső teljességéükben, a Helyrehozatal Végén rendeltettek a lelkek megkapni. Magyarán, azt követően, hogy a lelkekben levő kapni akarás már minden részletében, teljesen helyre lett hozva, és makulátlanul tiszta adományozássá vált, teljes alak-egyezőségben Eredeztetőjével.

Ennek az magyarázata, hogy az Ő Végtelenjében múlt, jelen és jövő egyként szolgálnak. A jövő olyan az Ő számára mint a jelen. Merthogy olyan fogalom, hogy idő, nem létezik Nála. Ennéfogva aztán soha nem merülthetett az fel, hogy a megrontott kapni akarás elkülönült alakban létezhezzék az Áldott Végtelenben. Sőt, ellenkezőleg. Ugyanaz az alak-egyezőség, amely majdan a helyrehozás végeztével fog feltárulni, az Örökkévalóságában már azonnal megjelent. Ahogy azt Bölcseink mondták: “Azt megelőzően, hogy a világ megteremtetett, Ő és a Neve egyek voltak”. Ugyanis azoknak a  lelkeknek a létVilágban, amelyek a Teremtés Gondolatából váltak ki, a kapni akarás elkülönült alakja soha de soha nem tárult fel. Sőt mi több, azok alak-egyezőségben tapadtak Hozzá; ahogy azt a titok mondatja: „Ő és a Neve egyek”.

14.]

S íme, az ember szükszégszerűen oda lyukad ki, hogy a lelkeknek - általánosságban véve - három állapotuk van:

1.                  Az első állapot a Végtelenben, a Teremtés Gondolatában való létüket fedi, ahol is már magukénak mondhatják a Helyrehozás Végeztekori jövőbeni alakot.

2.                  A második állapot alatt azt a hatezer éven át tartó jelenlétüket értjük, amely évek a két [fent említett] rendszer által testre és lélekre osztódtak, s amely állapotban a Tórával és a Parancsolatokkal való foglalatoskodás lett meghagyva a számukra. Méghozzá avégett, hogy ez idő alatt a bennük levő kapni akarást átváltoztassák és azt olyanná formálják át, hogy az végül már semmi mást ne akarjon, csak belső nyugalmat adományozni az Alkotójának.

Ennek az állapotnak a során a testek még semmiben nem lesznek kijavítva, ellenben csakis kizárólag a lelkek. Magyarán, ki kell, hogy írtsák magukból az önös érdekű kapás minden egyes vetületét, vagy más néven a testet, és csakis kizárólag az adományozni akarásban kell, hogy létezzenek tovább - amely forma egyben megfelel a lelkekben található akarat formájának.

Ez olyannyira így van, hogy még maguknak az igaz embereknek a lelke sem tud az eltávozásukat követően örvendezésre kelni az Éden Kertben, csakis miután a test már teljesen elporhadt a földben.

3.                  A harmadik állapot alatt a lelkek kijavításának a végét értjük, amely állapot a Holtak Feltámadása után következik el. Ebben az állapotban a testek is hiánytalanul korrigálva lesznek. Magyarán, az önös érdekű kapás - vagy másnéven magának a testnek az alakja is – teljesen át lesz formálva, amelynek eredményeként a lelkek makulátlanul tiszta adományozási alakot szereznek és érdemessé válnak arra, hogy megkapják a Teremtés Gondolatába szőtt valamennyi jót és élvezetet, illetve kellemet.

Mindezzel együtt, a tulajdonságok kiegyenlítődésénél fogva (azaz, mert a belső tuladonságok szempontjából olyanná válnak, mint maga a Teremtő) hozzáidomulnak a Teremtőhöz, és általa szoros egymáshoz tapadást nyernek Vele. Magyarán, mindezt nem a kapni akarásuk végett érik el, hanem abbéli akaratuk révén, hogy belső nyugalommal ajándékozhassák meg az Alkotójukat. Hasonlóképp, ahogy Neki is az okoz élvezetet, ha kapnak Tőle.

Innetől, rövidítés végett, e három állapot leírására a következő jelöléseket használom: 1. állapot; 2. állapot; 3. állapot. Továbbá fontos, hogy minden egyes állapot vonatkozásában fejedben tartsd az itt elmondottakat.

15.]

S ha majd szemügyre veszed ezt a három állapotot, te is jól láthatod, hogy e három állapot közül mindegyik teljességgel megköveteli a másik kettő meglétét. Mert ha csak egy kis része is kitörlődne az egyiküknek, úgy nyomban valamennyiük megsemmisülne.

Mert ha, például, a 3. állapot, amelyben a kapni akarás adományozni akarássá fordul áti, nem tárulna fel, úgy törvényszerű, hogy maga a Végtelenben található 1. állapot sem nem tudna kifejeződésre jutni. Mert hiszen a teljesség kizárólag csak azért jöhetett ott létre, mivel a 3. állapotban eljövendő felállás, mint jelen, már szerepelt az Ő Örökkévalóságában. Illetve, azért, mert az a teljesség, amely ott, az első állapotban rajzolódott ki, csak egyfajta másolata a majdani jövőnek, azaz, a majdani jövő leképeződése az ottani jelenbe. Ám ha valaha is lehetséges volna, hogy a jövő kitörlődjön, úgy akkor ott, azaz, az első állapotban, semmiféle jelenidejű lét nem létezhetne, lévén, hogy az 1. állapot a 3. állapotnál fogva létezik.

Még annyira is, ha bármi kitörlődne a 2. állapotból, - ahol is mindazt a munkát találjuk, amely majd a 3. állapot kell, hogy a végére érjen, nevezetesen: elrontás és helyrehozás, illetve a lelkek különböző szintű fokainak áramoltatása, - úgy hogyan is beszélhetnénk 3. állapotról, minekután a 2. állapot feltétlen megköveteli az 3. állapot meglétét.

S hasonlóképp beszélhetünk a Végtelenben található 1. állapotról is, ahol is mindaz a teljesség, amely a 3. állapotban található, egyben nála is tetten érhető, lévén, hogy a harmadik állapot szükségszerűen megköveteli, hogy az első állapot hozzá legyen hangolva. Azaz, hogy a második és a harmadik állapot feltárulkozzanak belőle, magyarán, pontosan ugyanabban a teljességben, ahogy az ott található - sem nem valamivel kevésbé, sem nem pedig valamivel jobban annál. Ugyanis szükségszerűen maga az első állapot követeli meg, hogy a 2. állapotban levő rendszerek egymásnak ellenében fejlődjenek ki - ezzel tevén azt lehetővé, hogy a test, a tisztátalanság rendszere által megrontott kapni akarással együtt is létezhessék, illetve hogy aztán helyre lehessen azt hozni.

Mert ha nem létezett volna a tisztátalan világoknak a rendszere, úgy nem lehetne meg bennünk ez a kapni akarás, és nem lehetne azt helyrehozni és elérkezni a harmadik állapotra. Merthogy eleve nem tud az ember olyasvalamit megjavítani, amely nincs is meg benne. Így hát nem kell, hogy megkérdezzük, vajon miként jöhetett létre az első állapotból a tisztátalanság rendszere. Merthogy, épp ellenkezőleg, maga az első állapot szükségeleteti a meglétét és azt, hogy ebben a formában létezzék a második állapotban.

16.]

Ám mindezek alapján nehogy azt gondolja az ember, hogy amennyiben így állnak dolgok, úgy a választás szabadsága meg lett tőlünk vonva. Mondván, rá vagyunk kényszerülve, hogy teljessé váljunk és mindenében magunkkévá tegyük a 3. állapotot, lévén, hogy az már az 1. állapotban megtalálható.

A helyzet a következő: avégett hogy a Teremtő elérkeztessen bennünket a 3. állomásra, a 2. állapotban két utat készített a számunkra, nevezetesen:

1.)   A Tóra és a Parancsolatok megtartásának az útja - a már fent említett módon.

2.)   2.) A szenvedések útja, ahol is maguk a szenvedések tisztítják meg a testet és végül kényszerítenek rá bennünket, hogy átváltoztassuk a bennünk levő kapni akarást. Olyan formában, hogy az adományozási alakot szerezzen magának és Ő Hozzá tapadjék. Miként azt Bölcseink mondták (Talmud, Szanhedrin 97b): “Ha jó útra tértek, rendben lesz; ha viszont nem, úgy Én olyan királyt helyezek felétek, mint Hámán, s akkor aztán akaratotok ellenére fog majd ő visszatéríteni benneteket a jó útra.” S ez, melyet a következő írásról mondtak Bölcseink: “Ha kiérdemlik, megsürgetem az idejüket, ám ha nem, úgy a kellő időben [érkezik meg].”, nos, ennek jelentése a következőeket takarja:

Ha az első út révén - magyarán a Tóra és a Parancsolatok megtartása révén - kiérdemeljük, úgy meggyorsítjuk a kijavításuk időbeni lefolyását, és nem kényszerülünk kemény és keserves kínok átélésére, illetve az idő olybéli meghosszabítására, hogy általa már-már olyan mennyiségű kínt veszünk magunkhoz, amely végül akaratunk ellenére fog bennünket visszatéríteni a jó útra.

Ám ha nem, úgy akkor “a kellő időben”, azaz, csak ha már az elszenvedett kínokból annyit kaptunk, hogy azok teljesen korrigálni tudnak bennünket, érkezik el - noha akaratunk ellenére - a Helyrehozás ideje.

A Kínok Útja egészében véve egyben a Pokolba került lelkek büntetése is. Ám mindenesetre, így vagy úgy, a helyrehozatal vége, azaz, a harmadik állapot, az első állapotnál fogva kikerülhetetlen és véglegesen eldöntött. Minden választásunk kizárólag a kínok-, és a Tóra és Parancsolatok útja közti választásra terjed ki.

S lám, ezzel kellő magyarázatot nyert, miként is áll egymással kapcsolatban a lelkeknek ezen három állapota, és követeli meg szükségszerűen mindegyik a másik létezését.

17.]

S ezzel a fentiek fényében kellő magyarázatot nyertek az első vizsgálódásban felhozottak. Azaz, ha önmagunkra tekintünk, annyira romlottnak és alantasnak érezzük magunkat, hogy annál megvetendőbbet már nem is találhat az ember. Ám ahogy a Mívesre tekintünk, ki készített bennünket, úgy a bennünket teremtett Míveshez méltó módon, mint kinek Fennségességhez nem fogható semmi, kell, hogy magasztaljuk Őt. Merthogy a tökéletes mívesnek, a természetéből fakadóan, a művei is tökéletesek.

S a már mondottakból jól érthető, hogy a testünk - annak valamennyi történésével és semmitérő szerzeményével együtt - mennyire nem tekinthető a valódi testünknek. Mert hisz a valódi, azaz, az örök és mindenében teljes testünk már a Végtelenben, az első állaptban is tettenérhető és létezik, és ott a majdan leendő harmadik állapottól már elnyerte a tökéletes formáját. Nevezetesen, az adományozási forma szerinti kapást, amely forma, alak-egyezőséget mutat a Végtelennel, [a Teremtővel].

S ha valóban maga az első állapotunk követeli meg, hogy magunkévá tegyük ugyanennek a testünknek a héjrétegét, - annak megvetendő és megrontott formájában, azaz, a kizárólag önös érdekből történő kapást, amely aztán kikényszeríti a Végtelentől való elválást, mégpedig azért, hogy kijavítsuk, és hogy általa lehetővé tegye a számunkra, hogy majdan ténylegesen elnyerjük a harmadik állapotban levő örökké élő testünket -, úgy egyátalán nem kell, hogy méltatlankodjunk miatta. Ugyanis a munkánk nem csak erről a véges és veszendő testről szól, merthogy “eleve nem tud az ember olyasvalamit megjavítani, amely nincsen meg benne”. Olyanképp, hogy valóban, ebben a második állapotunkban is a bennünket alkotó Miveséhez méltó és az Övével azonos mértékű tökéletességet élvezünk. Ugyanis ez a test a legkevésbé sem tesz bennünket fogyatékossá. Tekintve, hogy halandó és majdan meg fog semmisülni. Merthisz csakis annyi időre áll a rendelkezésünkre, amely ahhoz szüséges, hogy véglegesen el legyen törölve, és hogy be lehessen fogadni az örökidejű formáját.

18.]

Mindezzel együtt a helyére kerültek az első vizsgálódásban felvetettek, nevezetesen, hogyan lehet az, hogy valamely örökké létezőtől véges és romlott testek születhessenek.

Az elmondottakból kiderül, hogy valóban, már előtte létrejöttünk, méltóképp az Ő Örökkévalóságához, azaz, hogy mindenében teljes, örökké létező teremtményekként. Ezért aztán éppen ez az örökkévalóságunk követeli meg szükségszerűleg, hogy a test héjrétege, amely csakis a munka végett adatott nekünk, múló és romlott legyen. Ugyanis ha megmaradna az örökkévalóságban, úgy örökre elkülönültek maradnánk az Életek Életétől. S mint azt már említettük (13. pont), a testünknek ez az alakja, azaz, a kizárólag önös érdekből történő kapás, a mindörökké létező Teremtés Gondolatában egyátalán nem érhető tetten (ugyanis ott a harmadik állapot szerinti alakunkban állunk). Azonban a második állapotban már mindenképpen meg kell, hogy jelenjen, hogy aztán ezzel tegye a számunkra lehetővé, hogy majdan helyrehozhassuk.

S mivelhogy a teremtés középpontjában az ember áll, így magát az embert kivéve, nem kell, hogy a más teremtmények helyzetével foglalkozzunk. Az összes többi teremtmény, csak pusztán önmagukban véve, nem bírnak értékkel. Kizárólag csak abban a mértékben számítanak, amennyire hasznos segítői tudnak lenni az embernek a teljessé válásához. Ezért aztán tekintet nélkül önmagukra, az emberrel együtt emelkednek és ereszkednek.

19.]

Ezzel együtt, a negyedik vizsgálódásban felvetettek is a helyükre kerültek. Azaz, ha jó a természeténél fogva csak jót tesz, hogyan lehet az, hogy mégis, eleve olyan teremtményeket teremtett, amelyek aztán egész életükön át sínylődni és szenvedni fognak? Mert, ahogy azt már említettük, ezek a szenvedések az első állapotunknál kell, hogy feltárulkozzanak. Ahol is az ott leledző, mindenében teljes örökkévalóságunk - amely a majdan eljövendő harmadik állapotból érkezik - az, amely rákényszerít bennünket arra, hogy így vagy-úgy, de vagy a Tóra, vagy pedig a szenvedések útját járjuk, illetve hogy eljussunk és megérkezzünk a harmadik állapotban nyugvó örökkévalóságunkhoz.

Ugyanakkor, mindezek a szenvedések csak a testünk héjrétege felé léteznek, amely viszont kizárólag csak arra teremtetett, hogy elpusztuljon és majdan el legyen temetve. Ez tanít bennünket arra, hogy a benne levő önös érdekű kapni akarás kizárólag arra teremtetett, hogy eltöröljék és kiirtassék a világból, illetve hogy adományozni akarássá változtassák. A kínok pedig, amelyektől szenvedünk, pusztán avégett érkeznek, hogy feltárják a benne levő jelentéktelenségét és kárt.

Gyere, vedd csak észre, mihelyst a világban mindenki egyhangúlag elismerné, hogy a benne leve önös érdekű kapni akarást meg kell semmisíteni és ki kell írtani, és mihleyst semmilyen más vágy nem égne benne, csak hogy elhalmozza a társait, úgy valamennyi aggodalmunk és a föld minden veszélye megszünne. Továbbá mindannyiunk biztosítva érezhetné magát egy egészséges és teljes élet felől. Mivelhogy valamennyiünknek egy hatalmas világ állna a rendelkezésére, csakhogy gondoskodjék felőle és kielégítse a szükségleteit. Azonban mindaddig, míg mindenki csak az önös érdekű kapni akarást mondhatja a magáénak – nos, minden aggodalom, szenvedés, háború és mészárlás ebből ered, amelyek elől nincs menekvésünk, s amelyek a legkülönbözőbb betegségekkel és fájdalmakkal gyengítik a testünket.

Íme ezért azt találjuk, hogy a világunkban megélt valamennyi szenvedés kizárólag csak megnyilakozásai a szemünk elé tártaknak, ezzel hajtván bennünket arra, hogy eltöröljük a test rossz héjrétegét és hiánytalanul magunkévá tegyük az adományozni akarás kívánt alakját. S itt van, ez az amiről beszéltünk, miszerint maga a kínok útja képes arra, hogy elvezessen bennünket a kívánt alakhoz.

Azonban tudd meg, az ember és társa közti Parancsolatok előrébbvalóak az ember és a Mindenható közti Parancsolatoknál. Ugyanis a barátnak való adományozáson keresztül juthatunk el a Mindenhatónak való adományozásig.

20.]

Az eleddig adott magyarázatok révén megszületett a válasz az első kérdésben elhangzottra: Miben is áll a mibenlétünk? Merthogy a mibenlétünk, akárcsak a lét valamennyi elemének mibenléte, nem több és nem kevesebb, mint a kapni akarás. Azonban nem úgy, ahogy most, a második állapotban tárul fel a számunkra, azaz, mint kizárólag öncélú kapni akarás, hanem olyan formában, ahogy az az első állapotban, a Végtelenben áll és létezik. Azaz, örök formájában, magyarán, úgy kapni, hogy általa belső nyugalmat adományozzék az Alkotójának. S noha ténylegesen még nem érkeztünk meg a harmadik állapotra, s az időnek még mindig a szűkében vagyunk, mégis, mindenesetre, ez mit sem változtat a mibenlétünk lényegén. Tekintve, hogy a harmadik állapotunk feltárulkozása az első állapotnál fogva már jóelőre el lett döntve, s így az teljességgel elkerülhetetlen. Ennéfogva aztán, „mindaz, mi behajtás előtt áll, behajtottnak tekintendő.” S az idő szűke csakis akkor tekinthető hiányosságnak, ha él a kétség, vajon mindazt, amit kell, sikerül-e időre befejeznünk. S mivel semmi kétségünk nem lehet felőle, ezért aztán a mi szempontunkból olyan, mintha már elérkeztünk volna a harmadik állapotra.

Ez a mostan adotott test pedig még ebben a romlott alakjában sem ejthet csorbát a mibenlétünkön; ugyanis, együtt annak minden szerzeményével, és a gyökerüknek számító tisztátalanság-rendszerével, mind-mind végérvényesen kiirtatnak majd. Továbbá „mindaz, mi elégetés előtt áll, elégetettnek tekintendő,” mintha sohasem létezett volna. Azonban ez a testbe öltözött lélek, amelynek mivolta szintén pusztán csak akaratnak tekinthető - méghozzá adományozni akarásnak, amely lélek a szentség négyes ÁBIÁ-világának rendszerén keresztül ér el hozzánk -, nos, ő mindörökké létezik. Ugyanis az adományozni akarás ebbéli formája az Életek Életével áll alak-egyezőségben, és ez az alak semmiképp nem felcserélhető.

[A téma, annak teljességében, a 32. jeltől olvasható.]

21.]

És ne hagyd, hogy félrevezessenek a filozófusok, mondván: a lélek tuladonképpeni valója mentális anyag, s hogy a lélek kizárólag csak az eltanult fogalmak révén marad fenn, amelyekből egyben növekszik és amelyek a teljes lényegi voltát képezik. És hogy a test elhalálozását követően a lélek halhatatlansága kizárólag a megszerzett fogalmak mértékén múlik; mígnem e fogalmaknak a hiányában, már nincs, ami tovább éltethetné a lelket.

Nem így a Tóra álláspontja! Ahogy a szív számára ez ugyancsak teljességgel elfogadhatatlan. S bárki, aki valaha is tudásra próbált meg szert tenni, jól tudja és érzi, hogy a tudás az pusztán csak szerzemény, s nem pedig maga a megszerzője.

Ám ahogy arra már rávilágítottuk, az ún. Megújított Teremtés [azaz, hogy azy ezeddig nem létezőből létrejött lét] valamennyi anyaga, - ideértvén mind a spirituális objektumok, mind pedig az fizikai tárgyak anyagát, - sem nem több, sem nem pedig kevesebb, mint maga a kapni akarás. S noha azt mondtuk, a lélek teljes egészében adományozni akarás, mégis, az csakis a felső világokból elérkező visszatérő-fény öltözékének a kijavítása által válik azzá - tekintvén, hogy a lélek onnan érkezik meg hozzánk.

Valóban, a lélek tulajdonképpeni valója szintén kapni akarás. Ezért az egyes egyedüli különbség, amelyre objektum és objektum között rá tudunk mutatni, kizárólag az akaratbéli különbségben mutatható ki. Ugyanis az akarat, amely minden dolog lényegi valójában tetten érhető, szükségleteket szül a számára. A szükségletek pedig gondolatokat és fogalmakat. Méghozzá olyan mértékben, hogy aztán ezeket a szükségleteket, amelyet a kapni akarás követel meg tőlük, elérje. És úgyanúgy, ahogy az emberek vágyai különbözőek az egyiknél és a másiknál, ugyanúgy a szükségleteik, a gondolataik és a fogalmaik is eltérnek egymásétól.

Például, akiknek a kapni akarás vágya mindössze csak állati élvezetekre korlátozódik, azoknak a szükségleteik, a gondolataik és a fogalmaik mind csak azért vannak, hogy ezt a vágyat, annak teljes állatiasságában, kitöltsék. S noha használják az eszüket és a tudásukat, akárcsak minden más ember, mégis, “elég az a szolgának, hogy olyan legyen, akár az ura.” Ez pedig olyan, mint az állati értelem, merthisz ez esetben az elme alattvalója és szolgálója az állati vágyaknak.

És akik elsősorban emberi élvezetek után vágyakoznak, úgy mint, tisztelve lenni, uralkodni mások felett, - amely vágyak az állati nemnél nem találhatók meg -, azoknál a vágyak, gondolatok és fogalmak többsége kizárólag csak arra vannak, hogy ezt a vágyat a lehető legnagyobb teljességében ki tudják tölteni.

Mígnem azoknál, akikben a kapni akarás főként tudás megszerzésére hajtja az embert, a vágyak, gondolatok és fogalmak többsége kizárólag csak arra vannak, hogy ezt az adott vágyat tudja hiánytalanul kielégíteni.

22.]

Ez a háromféle vágy, többségében, miden emberben megtalálható, ám azok mindenkinél más-más arányú összetételben képeznek egységet. És íme, az ember és ember közti különbségek innen erednek. A fizikai tulajdonságokból pedig a spirituális tárgyak tulajdonságaira is következtetni tudunk - azok spirituális értéke szerint.

23.]

Olyanképp, hogy az emberek spirituális lelkeiben (amelyek a felsőbb világoktól kapott visszatérő fény öltözékénél fogva érkeznek meg) ugyancsak, kizárólagosan az a vágya él, hogy belső nyugalmat adományozzanak az Alkotójuknak - ahol is ez a vágy a tulajdonképpeni valója a léleknek.

S ebből az következik, hogy azok után, hogy a lélek az ember testébe öltözik, szükségleteket, gondolatokat és foglmakat szül beléje. Olyanokat, amelyek arra hajtják, hogy teljesen kitöltse a benne levő adományozni akarást; azaz, hogy a benne levő vágy mértéke szerint belső nyugalmat adományozzon az Alkotójának.

24.]

S minthogy a test veleje és valója kizárólag önös érdekű kapni akarásból áll, és annak valamennyi megnyilatkozása és szerzeménye mintegy beteljesítése ennek a megrontott kapni akarásnak, - amely már eleve azért lett teremtve, hogy kirtassék és ki legyen törölve a világból, hogy aztán általa érkezhessék meg a mindenében teljes Helyrehozás Végére -, ezért aztán akárcsak a mozgó árnyék, amely semmit sem hagy maga után, együtt valamennyi szerzeményével véges és halandó.

Ám minthogy (a testtel ellentétben) a léleknek a veleje kizárólag csak adományozni akarásból áll, és mert annak valamennyi megnyilatkozása és szerzeménye mintegy beteljesítése ennek az adományozni akarásnak, amely már jelen van a [már említett] örökké fennálló első állapotban, s csakúgy a majdan elérkező harmadik állapotban, így aztán az, hogy halandó és felcserélhető legyen, ebből következően teljességgel lehetetlen.

Ellenben a lélek, együtt annak valamennyi szerzeményével örökéletű és mindörökké fennáll. A test elhalálozása folytán pedig semmilyen hiányosság nem keletkezik benne. Sőt, ellenkezőleg, a megrontott test alakjának a hiánya még jobban megerősíti őt és képessé teszi arra, hogy az Éden Kert magaslatáig emelkedhessék!

Ezzel kellőképp világossá vált, hogy a lélek halhatastlansága egyátalán nem függvénye a megszerzett fogalomvilágnak, ahogy azt a filozófusok vélik, ugyanis a lélek örökkévalósága kizárólag a lényegi valójában érhető tetten, azaz, az adományozni akarásban, mely [mint már mondtuk,] a lényege neki. S a megszerzett fogalomvilág pedig kizárólag csak jutalma neki, s nem pedig maga a lényege.

25.]

Majd pedig innen merítendő az ötödik vizsgálódásban felvetettek teljes megoldása, amelynek felvetése így hangzott: miután a test annyira meg lett rontva, hogy mindaddig, míg a test el nem porhad a földben, nem lesz makulátlanul tiszta, úgy az mi végett tér vissza és éled újjá a Holtak Feltámasztásakor?

És ugyancsak, mire utaltak Bölcseink, mondván: “A holtak majdan fogyatékosságukban fognak újjáéledni, csakhogy nehogy összetévesszék egyiket a másikkal. (Zohár, Amor:17)”.

Ezt a kérdést úgy értheted meg a legjobban, ha a vizsgálódást magától a Teremtés Gondolatától kezded, azaz, az 1. állapottól. Merthogy már említettük: mivelhogy a Gondolat az az volt, hogy [a Jóteremtő] élvezettel halmozza el a teremtményeit, így aztán ahhoz, hogy a Gondolatba beleszőtt valamennyi nagyszerű bőséget magukévá tudják tenni, szükségszerű volt, hogy valamely rettenetesen túlzó, hatalmas vágyat kell teremtenie hozzá. S mint már említettük, ez a hatalmas kapni akarás egymaga képezi a valaha teremtett mindmegannyi megújított anyagot. Lévén ahhoz, hogy beváltsa a Teremtés Gondolatába szőtteket, ennél többre soha nem volt szüksége. Ugyanis a tökéletes munkásnak a természetéből fakad, hogy nem tesz semmit feleslegesen.

Ugyancsak említettük már, miszerint ez a mérhetetlen kapni akarás teljesen el lett távolítva a szentség rendszeréből, és hogy onnan a tisztátalan világok rendszerébe lett áthelyezve. Amely rendszer forrása egyben a testeknek, azok romlottsága-, illetve valamennyi szerzeményük evilági létezésének.

Mígnem, ahogy az ember betölti a tizenharmadik életévet, a Tórával való foglalkozás révén szent Nefes-t [A legkisebb spirituális lélek-szint] szerez magának, amely aztán (a megszerzett szent Nefes mértéke szerint) a szentség Világinak a rendszerén keresztül táplálja magát.

Szintén már említettük a fentiekben, hogy a hatezer év során - amely évek a Tórával és a Parancsolatokkal való foglalatoskodás végett lettek a számukra adva - a testet ebből semmiféle javítás nem éri, azaz, hogy a benne levő mérhetetlen kapni akarást. S mindazok a javítások, amelyek majd a munkánk révén érünk el, csakis a Nefes-t érintik. És amely Nefes e javítások révén aztán a szentség és a tisztaság felsőbb rétegeihez emlkedik; pontosabban, kizárólag a lélekkel együtt érkező adományozni akarás fokozása végett. Ebből fakadóan pedig, minthogy a testet semmiféle javítás nem értintette, a test végül elhal, eltemettetik és elporhad.

Ám valóban, lehetetlen, hogy így maradjék. Ugyanis ha egyszer s mindenkorra kiirtatik a világból ez a mérhetetlen kapni akarás, úgy, Isten ments, nem teljesülhetne a Teremtés Gondolata. Azaz, hogy mindaz az az óriási élvezet, amelyet a Teremtő a teremtményeinek gondolt adományozni, nem lesz átvéve. Mert hisz “az óriási kapni akarás és az óriási élvezet együtt járnak.” S amilyen mértékben lecsökken a kapni akarás, ugyanabban a mértékben lecsökken a kapás aktusából származó gyönyör és az élvezet is.

26.]

Már említettük, hogy az első állapot szükségszerűen megköveteli a harmadik állapottól, hogy az, az első állapotban levő Teremtés Gondolata szerinti teljességben táruljon fel. Úgy, hogy semmi ne hiányozhassék belőle [ahogy az fent, a 15. pontnál olvasható].

Ennélfogva aztán maga az első állapot követeli meg, hogy az elhunyt testek majdan feltámadjanak. Magyarán: a bennük levő mérhetetlen kapni akarás, amely már kimúlt és elveszejtett, és elporhadt a második állapotban, rá van kényszerülve, hogy újra feléledjék, annak teljes mérhetetlen hatalmasságában, minden megszorítás nélkül; azaz, hogy együtt mindazzal a fogyatékossággal, amely már korábbról megvolt bennünk. És azzal újra kezdetét veszi a munka, hogy ezt az mérhetetlen kapni akarást adományozni akarássá változtassák át.

S akkor kétszeresen nyertünk:

1.) Lehetőségünk nyílik arra, hogy magunkkévá tegyük mindazt a jót, kellemet és finomságot, amely bennefoglaltatik a Teremtés Gondolatában; lévén, hogy már magunkénak mondhatunk egy testet, amely mérhetetlen kapni akarást hordoz, s amely együtt jár e fentiekben említett gyönyörrel.

2.) Miután az ilyenképpeni kapásunk kizárólag csak olyan mértékben megy végbe, amellyel belső nyugalmat tudunk adományozi az Alkotónknak, ezért aztán a kapási-aktusunk következésképp teljességgel adományozásnak minősül [lásd: 11. pont]. És ezzel az ún. forma-kiegyenlítődés állapotához is elérkeztük, azaz, az együvé tapadás állapotához, amely egyúttal a harmadik állapotbéli alakunkat jelenti.

Íme ezel láthatjuk, hogy maga az első állapot az, amely szükségszerűen megköveteli a Holtak Feltámadását. 

27.]

S ennek okán, valóban, a Holtak Feltámadása már kizárólag csak a Helyrehozás Végeztének közeledtével érkezhet meg, azaz, hogy a második állapotnak a végén. Ugyanis mihelyst már eljutottunk arra a pontra, hogy nemet mondunk erre a mérhetetlen kapni akarásra, és már csak egyedül adományozni akarás él bennünk, továbbá, hogy már magunkénak mondhatjuk a lélek valamennyi csodálatos fokozatát, úgy mint: “Nefes, Ruách, Nesámá, Hájá, Jéchidá,” úgy az eme kapni akarásnak a tagadása terén végzett munkánk érdemében, lám, elértük a létező legnagyobb teljességet. ÉS ekkor aztán valóban újjá lehet éleszteni a testet, együtt a benne levő mérhetetlen kapni akarással. S többé már nem érhet bennünket kár miatta, elválasztván bennünket az ő Szentségétől.

Sőt ellenkezőleg, urrá leszünk rajta, és adományozási formát adunk neki. S valóban, külön minden egyes romlott tulajdonság esetében, amelyet csak érvényteleníteni akarunk, ez számunkra a teendő. Azaz, először is, teljesen el kell, hogy távolítsuk, úgy hogy semmi ne maradjon belőle. Aztán utána újra visszavehetjük és az arany középúton mehetünk vele. Ám mindaddig, míg nem távolítottuk el teljesen, lehetetlen, hogy a megkívánt arany középúton menjünk vele.

28.]

S ennek kapcsán mondták a következőeket Bölcseink: “A holtak majdan fogyatékosságukban élednek újjá, s aztán pedig gyógyulnak fel.”

Azaz, ahogy azt már fent említettük, először a test, vagy más néven a mindenféle megszorításoktól mentes mérhetetlen kapni akarás lesz feltámasztva, - azaz, hogy úgy, ahogy az a tisztátalanság Világinak harciszekere alatt növekedett, még azt megelőzően, hogy a Tóra és a Parancsolatok által bármiben is megtisztulhatott volna, - vagy a fenti nyelvezettel élve - együtt valamennyi fogyatékosságával. Aztán pedig új munkába kezdünk bele: új alakba önteni ezt a fentiekben említett mérhetetlen kapni akarást. S aztán pedig meggyógyul! Minekután, hogy ezzel alak-egyezőségre tett szert.

Magyarázként a következőeket mondták: “Csakhogy nehogy egyiket a másikkal tévesszék össze.” Azaz, hogy ne mondhassák róla: a mostani alakja másabb annál, mint az a Teremtés Gondolatában volt. Ugyanis ez a mérhetetlen kapni akarás ott áll, egyetlen céllal: csakhogy megkaphassa a Teremtés Gondolatába szőtt valamennyi kellemet. S noha időközben a héjrétegeknek lett adva, hogy általa megtisztuljon, ám az, hogy a legvégén másmilyen legyen, teljességgel lehetetlen. Mert legyen csak akár egy kicsivel is kevesebb, máris más lesz, és egyúttal érdemtelenné válik, hogy a Teremtés Gondolatába szőtt mindmegannyi kellemet befogadhassa (miként azt az első állapotban pedig már megkapta).

29.]

S íme, az idáig mondottak fényében feltárult előttünk a lehetőség, hogy a második vizsgálódásban felvetetteket a helyére tegyük; azaz, hogy mi a szerepünk a lét hosszú láncolatában, - amelynek mi csak apró láncszeme vagyunk -, e rövid életünk során?

És tudd meg, a hetvenévnyi életünk során elvégzett munka négy szakaszra osztódik.

1. szakasz - Határtalanul magunkévá tenni ezt a mérhetetlen nagy kapni akarást, a teljes romlottságával együtt, a tisztátalanság négyes ÁBIÁ-világ rendszerének keze alatt. Ugyanis, ha ez a megrontott kapni akarás nincs meg bennünk, úgy az esetben kizárt, hogy valamikor is ki lehessen javítani, “merthogy eleve nem tud az ember olyasvalamit megjavítani, amely nincs is meg benne.”

Ennélfogva, az a mennyiségű kapni akarás, ami még a világrajövetelkor lett a tesbe ültetve, nem elégséges. S ebből kifolyólag nem kevesebb, mint tizenhárom éven át tölteléke (kitöltése) kell, hogy legyen a tisztátalan héjrétegeknek. Magyarán, hogy a hélyrétegek uralkodjanak felette, és hogy azok osszanak neki a fényeikből, ugyanis a kapni akarás a fényeik által csak egyre nagyobbá dagad. Mégpedig azon oknál fogva, merthogy a kitöltés, amelyet a hélyrétegek biztosítanak a kapni akarásnak, csak még tovább fokozza a kapni akarás igényét.

Mert például, mikor az emer megszületik, a kezdetekben csak mindössze apró dolgok után érez vágyódását. Ám mihelyst a Rossz Oldal megtelíti őt ezzel a kis adaggal, a kapni akarás rögvest tovább dagad benne, és aztán már kétszer annyit akar. És ahogy a Ronosz Oldal megadja neki ezt a kétszeres adagot, a vágy azonnal továbbdagad, s már négyszeres adagot akar. És amennyiben az ember nem kerekedik ezen felül a Tóra és a Parancsolatok által, és nem tisztítja meg a kapni akarást, és fordítja át adományozni akarássá, úgy a kapni akarás folyton csak dagadni és dagadni fog az élete során, egészen addig, mígnem az ember úgy hal meg, hogy vágyainak a fele eléretlen maradt a számára.

Ez jelenti azt, hogy a Rossz Oldal és hélyrétegek - amelyeknek feladata, hogy felduzzasztani és megnövelni a kapni akarását és határtalanul túlzóvá tenni azt - rendelkeznek felette. Azaz, hogy mindazt az anyagot, amellyel dolgoznia kell és ki kell, hogy javítson, ők biztosítják az ember számára.

30.]

2. szakasz – a tizenharmadik életévtől veszi kezdetét, mikor is a szívben levő pont, azaz, hogy a szentségbéli lélek hátulsó része, amely már a születés pillanatától kezdve a kapni akarásba van öltöztetve, erőt kap. Azonban felébredni, kizárólag csak a tizenharmadik életév után ébred fel. Ám ekkor aztán, a Tórával és Parancsolatokkal való foglalatoskodás mértéke szerint a szentség Világinak fennhatósága alá kezd kezd lépni. S minthogy a kapni akarás a születéstől kezdve kizárólag csak anyagi dolgok után epekedik, ezért aztán ennek az időszaknak a lényegi szerepe nem más, mint elérni és megnövelni a spirituális kapni akarást. Magyarán, függetlenül attól, hogy már a tizenharmadik életéve előtt megszerezte a mérhetetlen kapni akarást, a kapni akarás növekedése még korántsem ért ezzel véget, merthisz a kapni akarás lényegi növekedése a spiritualitásban rajzolódik ki.

Mert például, a tizenharmadik életév betültését megelőzően a kapni akarás arra érez vágyat, hogy ennek az anyagi világnak az összes létező gazdagságát és tekintélyét elnyelje, mely gazdagságról és tekintélyről mindenki tudja, hogy nem léteznek örökké, és hogy azok mindenki számára csak mint letűnő árnyék léteznek.

Ám nem így, mikor eléri a mérhetetlenül nagy spirituális kapni akarást, merthogy akkor (szemben a korábbiakkal) az végtelen felső világ valamennyi jóját és gazdagságát akarja a saját maga élvezetére bekebelezni, amelyek már örök időkre szóló szerzemények. Merthisz a lényegi része e mérhetetlen kapni akarásnak kizárólag csak a spirituális kapni akarással tud kiteljesedni.

31.]

És ez volna az, amelyet “a piócának két lánya van,[kik így visítanak]: adjál, adjál (Példabeszédek 30:15)” vers kapcsán mondtak Bölcseink (Tikunéj Zohár – Tikunim Chádásim 97b), miszerint, a pióca a Poklot jelöli; és azok a gonoszak, akik ennek a Pokolnak a fogságába estek, úgy visítanak, akár egy kutya, nevezetesen: “Hav, hav (béberül: adjad, adjad)”, magyarán, hogy “add nekünk az evilág gazdagságát, [és] add nekünk az eljövendő világ gazdagságát.”

Ám mindezzel együtt, ez utóbbi kérés, az elsőnél kimondhatatlanul jelentősebb szintet képvisel. Merthogy amellett, hogy itt éri el a kapni akarás valódi nagyságát, és adatik meg a számára mind az az anyag, ami a munkához szükségeltetik, egyúttal ez az az szint, amely az “Ő Neve végetti “ munkálkodásra juttatja el az embert, ahogy azt Bölcseink mondták (Talmud, Pszáchim 50b): “Az ember soha ne az ‘Ő Neve végett’ foglalkozzon a Tórával és a Parancsolatokkal, merthogy azáltal, hogy nem az ‘Ő Nevéért’ teszi, érkezik meg abból az ‘Ő Neve végetti’ foglalatoskodásra.

Ennélfogva tekintendő ez a szint, mely a tizenharmadik életév után érkezik el, szentségnek. Azaz, szent szolgálólánynak, aki az úrnőjét, a Istenség Szellemét szolgálja. Merthogy a szolgálólány juttatja el az embert ‘az önzetlenség, az Ő Neve végetti cselekvésre’, és általa éri el, hogy az Istenség Szelleme lakozzék benne. Mindazonáltal, az ember minden eszközt meg kell, hogy ragadjon, ami csak alkalmas lehet arra, hogy eljutassa őt az önzetlenség, az Ő Neve végetti cselekvés szintjére. Mert ha nem igyekszik, hogy ezt elérje, s ha  - ne addj Isten – nem jut el az önzetlenség, az Ő Neve végetti cselekvés szintjére, úgy a tisztátalan szolgálólány kelepcéjébe esik. Aki viszont a szent szolgálólány ellenpárja, s amelynek az a szerepe, hogy összezavarja az embert, mondván: az önérdekű, a "nem az Ő nevért" tett cselekedet soha nem juttat el az önzetlenség, az Ő neve végetti cselekvés szintjére. S róla mondatik: “szolgálólány, mikor majd megörökli úrnőjét (Példabeszédek 30:23).” Merthogy nem hagyja, hogy az ember az úrnőhöz, azaz, az Istenség Szelleméhez, közeledjék.

És ennek a felosztásnak az utolsó szintje pedig az, mikor az ember szenvedélyesen beleszeret Istenbe, akárcsak az élvezetek embere, aki olyannyira szerelmesévé válik az anyagi élvezetnek, hogy az se éjjel se nappalt nem hagy neki. Ahogy azt a vers mondja: “Rá emlékezvén, nem hagy aludni.” S akkor azt mondják róla: “mert Életnek Fája a beteljesült vágy” (Példabeszédek 13:12).” Ugyanis lélek öt szintjét - a titkok nyelvén - az Élet Fájának nevezik, amelynek a fejlődése ötszáz éven át tart, ahol is minden szint százet ölel fel; magyarán annyit jelent, hogy elhozza a számára a harmadik szakaszban részletezendő NáRáNHáJ-nak [Nefes, Ruách, Nesámá, Hájá, Jéchidá] mind az öt szintjét.

32.]

3. szakasz – a Tórával és a Parancsolatokkal való önzetlen, az “Ő Neve végetti” munkálkodás ideje, magyarán, mikor adományozási céllal, s nem pedig jutalomszerzés végett foglalkozik velük. Mikor is ez a munka megtisztítja a benne levő kapni akarást, és azt adományozni akarássá változtatja, és mikor arányosan a kapni akarás tisztaságával, alkalmassá és méltóvá válik a lélek öt részének, a NáRáNHáJ-nak a befogadására.

Merthogy azok csak kizárólag az adományozni akarással együtt állnak fenn, és egészen addig, míg azokat a kapni akarás uralja, nem tudnak a testbe öltözni, - amely ellentétes, vagy legalább is eltérő alakban áll a lélekkel. Merthogy belé-öltözés és alak-kiegyenlítődés együtt járnak. Ám mihelyst eljut oda, hogy már mindenét az adományozni akarás teszi ki és a maga számára már semmit sem akar, azt találjuk, hogy a felsőbb NáRáNHáJ-jal alak-egyezőségre jut (mely lélekszintek az első állapotból, a Végtelenben nyugvó gyökerükből erednek [lásd: 14. ponttól], és melyek a szent ÁBIÁ-t végigjárva érkeznek meg), azaz, hogy [a NáRáNHáJ] rögvest feléje húzódnak és fokozatosan beléje öltöznek.

4. szakasz – a Holtak Feltámadását követően végzett munka. Azaz, azok után, hogy a kapni akarás az elhalálozás és az eltemettetés révén már teljesen eltűnt, nos akkor, annak legromlottabb formájában újraéled ama mérhetetlen kapni akarás, ahogy az írva van: “A holtak majdan újjáélednek a fogyatékosságukban.” Aztán pedig adományozási alakot öltött kapássá változtatják azt át.

Mindazonáltal, léteznek olyan kivételes egyének is, akiknek már itt, ebben a világban élve megadatott ez a munka.

33.]

És ezzel még hátramaradt a hatodik vizsgálódás kifejtése. Magyarán, amelyet áldott emlékű Bölcseink mondtak, miszerint, minden egyes felső és alsó világ kizárólag az ember végett teremtetett. Mely látszólag igen furcsának hangzik, mondván, ezért a kis emberért, aki az evilágban elénktáruló világmindenséghez mérten nem ér többet mint egy hajszál - és akkor a felsőbb spirituális világokról még csak nem is beszéltünk, vajon érte fáradozzék a Teremtő megteremteni mindezt? S még ennél is furcsább: Vajon mi szüksége lehet az embernek ezekre a hallatlanul óriási világokra?

Nos, tudnod kell, hogy Áldott Alkotónk mindenkori belső nyugalma, örömet okozni a teremtményeinek, kizárólag csak azon múlik, hogy milyen mértékben képesek a teremtényei érezni Őt, érezni, hogy Ő az Adományozó, hogy Ő az, ki az élvezetet okozza nekik, amelynek során Ő nagy örömét és kedvét leli bennük. Akarcsak az apa, aki a kedvelt fiával játszik, mikor is amilyen mértékben érzi és ismeri a fiú az apja nagyságát és magasztosságát, olyannyira megy és mutaja meg neki az apa a számára készített kincseket. Ahogy azt az Írás mondja (Jirmija 31:19): “Tán nem drága fiam nekem Efráim, avagy kedvelt gyermek? Hisz valahányszor beszélek róla, szívesen emlékszem még rá. Ezért megesett rajta a szívem, bizony megkönyörülök rajta, mondta az Örökkévaló!”

Vedd csak jó alaposan szemügyre az Írás szavait, és átláthatod és megértheted, mit is jelent az, hogy az Áldott Örökkévaló örömét leli a teljessé lettekben, azokban, akik képessé lettek a számunkra készített valamennyi módon érezni és megismerjék az Ő Nagyságát. Mígnem mint apa a drága fiához, mint apa a kedvelt gyermekéhez viszonyul hozzájuk. S nem kell, hogy erről, tovább szaporítsuk a szót, mert elég ha tudjuk, hogy mindezért a belső nyugalomért és ama teljesekben való gyönyörködésért érdemes volt az Örökkévalónak, hogy megteremtse az összes világot, felső és alsó világokat mind - ahogy az a következőekben majd kifejtésre kerül.

34.]

S hogy a Teremtő előkészítse a teremtményeit, hogy majdan elérkezhessenek a már említett magasztos és emelkedett szintre, megvalósításul négy, egymásból kifejlődő szintet Gondolt ki, nevezetesen: mozdulatlan, növekvő, elő és beszélő. Amely szintek, valójában a kapni akarás négy szintjét képviselik, amelyek mentén a felsőbb világok mindegyike részekre osztható. Mert, noha a vágy lényegi része a kapni akarás negyedik állomásában van [a beszélőben], mindazonáltal, lehetetlen, hogy a negyedik állomás valamely azonnali módon tárulkozzék fel. Ezért az, azt megelőző három állomás révén, azaz, bennük és általuk tárulkozik fel és kifejlődik ki, lassan-lassan, mígnem legvégül eléri a negyedik állomásbani teljességét.

35.]

S íme, a kapni akarás első állomása, amelyet úgy hívnak: mozdulatlan, mely egyben a kapni akarás kezdeti megnyilatkozása az anyagi világunkban, amelyben mindössze csak egy, a mozdulatlanok valamennyi rendjére jellemző, általános mozgási erő található. Azonban a részletek szintjén már semmiféle mozgás nem észlelhető. Mégpedig azért, mivelhogy a kapni akarás szükségleteket szül, és a szükségletek csak annyiban idéznek elő mozgást, hogy azok képesek legyenek ezt a szükségletet kielégíteni. S minthogy a kapni akarás csak csekély mértékben van jelen, így egyszerre, az csakis az összesség egészét tudja uralni, mígnem a részek feletti uralma nem mutatkozik meg.

36.]

Ehhez jön hozzá a növekvő osztálya, amely a kapni akarás második állomását képviseli, s amelynek értéke már jóval nagyobb, mint a mozdulatlanban levőnél. A növekvő osztályánál a kapni akarás már az osztály valamennyi egységét uralja, lévén, hogy itt már minden egyes rész külön-külön, egyéni mozgással bír, keresztbe-hosszába terjeszkedik, és lengedezik a napsugár felé. Hasonlóképpen a táplálkozás, folyadékfelvétel és hulladék-kibocsátás témája, amelyek úgyszintén minden egyes egyednél tettenérhetők. Mindezzel együtt, azonban a független, egyéni érzékelés képessége még nem található meg benne.

37.]

Ehhez jön hozzá az élőnek az osztálya, amely a kapni akarás harmadik állomását képviseli. Itt a kapni akarás már jelentős mértékben teljessé lett, és már minden egyes egyednél külön, független, egyéni érzékelést szül, azaz, egy a másikétól eltérő egyedi életet. Ám a másik érzékelésenek képessége még nincs meg bennük. Azaz, semmiféle készenlétet nem mutatnak arra, hogy sajnálatot érezzenek a másik szenvedése miatt, vagy hogy örüljenek a társuk boldogságának.

38.]

És mindezekhez még hozzájön az emberi faj, amely a kapni akarás negyedik állomását képviseli, mely már a kapni akarás végső, teljes formája - lévén, hogy az már a másik érzékelésének is teret enged. S ha egész pontosan akarod tudni, vajon mekkora is a különbség a kapni akarás harmadik és negyedik állomása között (mely előbbi az élők osztályában, ez utóbbi pedig az emberi fajnál található), úgy én azt mondom neked: akkora, mint amekkora a különbség egyetlen teremtmény és maga az egész világmindenség között. Merthogy az élőnél fellelhető kapni akarás, amely híján van a másik érzékelésének, csakis annyira képes szükségleteket és vágyakat szülni, amennyire az belé lett táplálva.

Ám nem így az ember, aki már képes érzékelni a másikat, és képes a hiányát érezni mindannak, mi a másiknak birtokában van. És jellemzője, hogy irigységgel telítődik meg, csakhogy magáévá tehesse mindazt, mi a másiké. Illetőleg, hogy amint megszerez egy részt, máris a kétszeresét akarja, amelynek eredményeként egyre csak nő a hiányérzete és a szükségleti szintje, mígnem már az egész világot magáévá akarja.

39.]

S miután magyarázatot nyert, hogy a Teremtő egyedüli vágyott célja a teremtés során annyi volt, hogy élvezettel halmozza el a teremtményeit, illetve, hogy megismerjék az Ő igaz voltát és nagyságát, és hogy magukává tegyék mindazt a jót és kellemet, amit érettük készített; ahogy azt a vers mondja: “Tán nem drága fiam nekem Efráim, avagy kedvelt gyermek?”, íme egyértelműen arra jutsz, hogy ez a cél nem érinti a mozdulatlanokat és a nagy égitesteket: úgy mint a Földet, a Holdat és a Napot – de még ha a ragyogásuk és méretük olyan is volna, mint amilyen majdan a jövőben lesz -, és ugyanígy nem a növekvőket és az elők rendjét, merthogy mindegyőjükből hiányzik a másik érzékelésének a képessége (legyen az akár saját osztályából való), így hogyan is beszélhetnénk az ő esetükben az Isten és az Ő jótevéseinek az érzékeléséről.

Ellenben kizárólag az ember esetében, merthogy bennük már megvan a készenlét arra, hogy a saját fajtájabéli társat érzékeljék. Ezzel láthatjuk, hogy a Tórában és a Parancsolatokban történt elmélyedést követően, azok után, hogy a bennük levő kapni akarást adományozni akarássá változtatták, és az Alkotójukkal alak-egyezőséget nyernek, magukévá teszik a felsőbb világokban már számukra elő készített fokozatokat, nevezetesen, a NáRáNHáJ-t [Nefes, Ruách, Nesámá, Hájá, Jéchidá], amelyek révén alkalmassá válnak a Teremtés Gondolatába szőttek elérésére.

Lám, a világok megteremtésének értelmét kizárólag csak egyetlen egy dolog szolgálja – maga az ember.

40.]

No persze tudom én, hogy a filozófusok egy része még csak a legkevésbé sem képes az itt mondottakat elfogadni, és képtelenek ők belátni, hogy igenis ez, a szemükben olyannyira megvetett és értéktelen ember az, aki ennek a hatalmas és magasztos világnak a központja. Ám ezzel a hozzáállásukkal ők ama retekben született gilisztára hasonlítanak - ahogy az ott ül és gondolkozik, mondván: "a Jóteremtő Világ éppannyira keserű, sötét és apró, akárcsak a retek, melybe beleszületettem". Ám mihelyst áttöri a retek héjrétegét, és a retken kívülre kukucskál, elcsodálkozik és ezt mondja: „Én pedig már azt gondoltam, hogy az egész világ akkora, mint ez a retek, amelybe beleszülettem. Ám most egy nagy, világos, hatalmas és csodálatos világot látok itt magam előtt!" Hasonlóképp azok, akik belesüppedtek a kapni akarás héjrétegébe, amelybe beleszülettek, és nem próbálták megízlelni a különleges fűszert, azaz, a Tórát és a gyakorlati Parancsolatokat, amelyek képesek ezt a kemény héjrétehet áthasítani, és azt olyannyira átváltoztatni, hogy általa belső nyugalommal árasszák el az Alkotójukat.

Annyi azonban mindenképp bizonyos, hogy az értéktelenségük és az ürességük vonatkozásában kénytelenek arra figyelemmel dönteni, amilyenek ők maguk valójában. S azt még majd csak elképzelni sem tudják, hogy a világ kizárólag érettük teremtetett.

Mert valóban, ha azzal a szándékkal mélyednének el a Tórában és a Parancsolatokban, hogy a megfelelő makulátlanság mellett belső nyugalommal árasszák el az Alkotójukat, s hogy kitörjenek a kapni akarás nevezett hélyrétegéből, melybe beleszülettek, illetve hogy magukévá tegyék az adományozni akarást, úgy nemde rögvest megnyílnának a szemeik, hogy lássák, és hogy elérjék önmagukat, illetve a bölcseletnek, az értelemnek és a tiszta tudásnak epekedésig édes és kellemes, mindmegannyi lépcsőfokát, amely lépcsőfokokok már készen állnak a számukra a felsőbb világokban. S úgy az akkor maguktól vallanák azt, mit áldott emlékű Bölcseink mondtak: „Egy jó vendég, vajon mit mond? Mindaz, amiért a vendéglátó fáradozott, nem másért, egyedül érettem tette.” (Talmud, Brachot 58a)

41.]

Azonban még továbbra sem adtunk arra választ, hogy végül is mi szüksége van az embernek ezekre a felsőbb világokra, amelyeket teremtett neki a Jóteremtő? Vajon miféle hasznukat láthatja nekik az ember?

Ehhez azonban tudnod kell, hogy a felsőbb világok általánosságban öt világra osztódnak: 1. Ádám Kádmon, 2. Ácilut, 3. Briá, 4. Jécirá, 5. Ásziá – ahol is mindegyikükben még további, végnélküli részeket találunk -, és amelyek az öt KáHáBTuM [Keter, Hochmá, Biná, Tifferet, Málchut] szfirá vetületeinek feleltethetők meg.

Mertrhogy az Ádám Kádmon Világ Keter; az Ácilut Világ Hochmá; a Briá Világ Biná; a Jécirá Világ Tifferet; az Ásziá Világ pedig Málchut. Az emebbe az öt világba öltözött fényeket pedig JéHáNRuN-nak [Jéchidá, Hájá, Nesámá, Ruách, Nefes] nevezzük. Ahol is az Ádám Kádmon Világban a Jéchidá fény világít, az Ácilut Világban a Hájá fény, a Briá Világban a Nesámá fény, a Jécirá Világban a Ruách fény, az Ásziá Világban pedig a Nefes fény. Mindezek a világok, és minden mi bennük van, bennefoglaltatnak a négybetűs [_[1]Jud-_[2]Héj-_[3]Váv-_[4]Héj-_[+]Jud kampója] Szent Névben: mert mivelhogy az első világ, azaz, hogy az Ádám Kádmon, nem felfogható a számunkra, így azt csak a Név Jud betűjének a kampójával jelölik. S amely oknál fogva [az Ádám Kádmonról] nem beszélünk, és mindig csak az ÁBIÁ [Ácilut, Briá, Jécirá, Ásziá] négy világát említjük. A Jud az Ácilut Világ; a Héj a Briá Világ; a Váv a Jécirá Világ; és az alsó (azaz, második) Héj pedig az Ásziá Világ megfelelője.

42.]

S íme, ezzel magyarázatot nyert az öt világ mibenléte, amely világok, a Végtelentől egészen az Evilágig húzódnak, és magukban foglalják a spirituális lét egészét.

Mert valóban, mindegyik magába foglalja a másikat. Mindegyikben megtalálható az öt világ együttese, az öt KáHáBTuM [Keter, Hochmá, Biná, Tifferet, Málchut] szfirá, amelybe - az öt világ ellenében - az öt NáRáNHáJ fény öltözik bele. S az öt KáHáBTuM szfirán kívül, amely minden egyes világban megtalálható, megtalálhatjuk még a négy spirituális DáCáCháM [Domem (mozdulatlan), Coméách (növekvő), Háj (élő), Mödáber (beszélő)] vetületet is: ahol is az ember lelke az adott világ beszélő vetülete; az elő vetületei az egyes világok angyalai; a növekvő vetületei az öltözékek nevet viselik; a mozdulatlan vetületei pedig a csarnokok nevet. Az egymás közti viszonyt tekintve, elmondható, hogy az egyik mintegy felöltözteti a másikat: Merthogy a beszélő vetülete - amely az emberek lelkei - az adott világ öt isteni KáHáBTuM [Keter, Hochmá, Biná, Tifferet, Málchut] szfirájára öltöznek rá; és az élő vetületei pedig - melyek az angyalok - a lelkekre öltözködnek rá; és a növekvő, melyek az öltözékek, az angyalokat öltöztetik fel; mígnem a mozdulatlan vetületei, azaz, a csarnokok, valamennyiüket körülölelik.

Amit ebben az egymásra öltözésben látni kell, az az, hogy az egyes állomások egymást szolgálják, és hogy az egyik a másikból fejődik ki. Hasonlóképp, ahogy azt az evilági, anyagi DáCáCháM-nál [Domem (mozdulatlan), Coméách (növekvő), Háj (élő), Mödáber (beszélő)] láthatjuk. Nevezetesen, a „mozdulatlan, növekvő, élő” hármas nem önmagukért, hanem egyedül csak a negyedik állomás végett léteznek, azaz, hogy azért, hogy az emberi faj kifejlődhessen és felemelkedhessen általuk. Következésképp, nincs is más feladatuk, mintsem, hogy szolgálják és a hasznára legyenek az embernek.

Ugyanígy az összes spirituális világban. Azaz, hogy minden világban az ott megtalálható mozdulatlan, növekvő és elő vetületek kizárólag csak azért szükségeltetnek, hogy aztán az ott levő beszélő vetületet, azaz, hogy az ember lelkét, szolgálják és a hasznára legyenek neki. Ennélfogva mindegyikük "ráöltözik" az emberre, vagy másszóval, hasznára van az embernek.

43.]

S íme, amikor az ember megszületik, máris magáénak mondhatja a Nefes szentségbéli állapotát.

Ez azonban még nem a teljes értelemben vett Nefes, hanem csak a Nefes hátsó fele. Azaz, hogy annak utolsó állomása, amelyet a kicsinysége miatt „pont”-nak nevezünk, s amely az ember szívbe öltözik bele, vagy másnéven, a benne levő kapni akarásba - amely legfőképp az ember szívében nyilatkozik meg.

S ismerned kell a szabályt, miszerint: mindaz, mi az egyetemesség szintjén, a lét egészében tetten érhető, egyúttal ugyanúgy, minden egyes világban, külön-külön is megtalálható. Sőt akár legyen az valamely világ legapróbb részlete is, még abban is megtalálható.

Mégpedig a következőképp: ahogy a lét egészét tekintve öt világ létezik, amelyek a már fentiekben említett öt KáHáBTuM [Keter, Hochmá, Biná, Tifferet, Málchut] szfirának felelnek meg, ezt az öt KáHáBTuM szfirát, ugyanígy, külön minden egyes világban, továbbá azok legapróbb részleteiben is megtalálhatjuk.

Már említésre került, hogy az evilág a DáCáCháM [Domem (mozdulatlan), Coméách (növekvő), Háj (élő), Mödáber (beszélő)] négyesére tagolódik, amelyek a négy HáBTuM [Hochmá, Biná, Tifferet, Málchut] szfirának feleltethetők meg. Merthogy a mozdulatlan a Málchut ellenében, a növekvő a Tifferet ellenében, az élő a Biná ellenében, a beszélő a Hochmá ellenében, és a valamennyiük gyökere pedig a Keter ellenében áll. Azonban - ahogy az már elhangzott - a DáCáCháM minden egyes kategóriájának, minden egyes apró részletében tetten érhető a DáCáCháM szerinti tagozódás. Olyanképp, hogy az akár még a beszélő osztályának legkisebb elemében is megtalálható. Magyarán, külön, minden egzes emberben megtalálható a DáCáCháM szerinti felosztás, azaz, a kapni akarás négyes vetülete, amelyekbe a szentségbeni Nefesből származó pont lett beöltöztetve.

44.]

S bár a tizenharmadik életévet megelőzően még semmi nem rajzolódik ki a szívben levő pontból, ám a tizenharmadik életévet követően, ahogy az ember elkezd foglalkozni a Tórával és a Parancsolatokkal, mégha szándék nélkül teszi is azt, azaz, hogy szeretet és félelem nélkül, mint ahogy az valamely király szolgálójához illik, másszóval, mégha nem is az Ő Nevért teszi, a szívében levő pont mindazonáltal elkezd növekedni és a működése láthatóvá válik. Merthogy, miután a benne levő kapni akarást még akár a szándék nélküli cselekedetek is képesek tisztává tenni, ezért aztán a Parancsolatok teljesítésékor nem szükségszerű, hogy azokhoz szándék is társuljon. Mindenesetre, tudni kell, hogy a szándék nélküli cselekedetek kizárólag csak a benne levő első fokozatnak, azaz, hogy a Domem [mozdulatlan] mértékének megfelelően tudják a kapni akarást tisztvá tenni. Merthogy amilyen mértékben megtisztítja a kapni akarás Domem (mozdulatlan) részét, olyan mértékben megy és építi fel fokozatosan a szívben levő pont 613 szervét, amely a szentség Nefes-szintjének Domem [mozdulatlan] része. S amint a cselekvés szintjén teljesítésre kerül mind a 613 Parancsolat, úgy azzal egyúttal a szívben levő pontnak is mind a 613 szerve teljessé lesz. Azaz, hogy a szentség Nefes-szintjének Domem része: amelyből a 248 spirituális szerv a 248 „tedd” [cselekvést előíró] Parancsolaté, a 365 spirituális ín pedig a 365 tiltó Parancsolat teljesítése révén épül fel. Mígnem a szentségbéli Nefes teljes Párcuf-fá [spirituális arc, objektum] nem lesz, és azzal a Nefes felemelkedik és beborítja az Ásziá spirituális világ Málchut szfiráját. S az ebben a világban levő Domem (mozdulatlan), Coméách (növekvő), Háj (élő) valamennyi spirituális eleme – amelyek az Ásziá világ Málchut szfirájának ellenében léteznek – szolgálja és segíti az ember oda felemelkedett Nefes Párcufját. Azaz, hogy annak mértékében, ahogy a Nefes kiműveli őket. Ahol is a megszerzett fogalmak spirituális táplálékul szolgálnak a számára, s amelyek erőt adnak neki ahhoz, hogy sokasodhassék és növekedhessék, mígnem aztán már teljes egészében, a megkívánt módon, ki tudja terjeszteni az Ásziá Málchut fényét, és be tudja világítani az ember testét. S ez a teljességgel bíró fény segíti az embert abban, hogy további erőfeszítéseket tegyen a Tóra és a Parancsolatok foglalatoskodása terén, s hogy elnyerhesse a további, soron következő fokozatokat.

S ahogy (miként azt már említettük) közvetlenül az ember testének a születésekor egy pont születik és öltözik bele az emberbe a Nefes fényből, pontosan úgyanígy, abban a pillanatban, ahogy megszületik a szentségbéli Nefes Párcuf-a, vele együtt egy nála magassabb szintről való pont jön világra, azaz, hogy az Ásziá Ruách fényének utolsó állomása, mely egyben a Nefes Párcuf bennsőjébe öltözik bele. És ugyanígy történik minden egyes további szinten. Azaz, hogy minden újonnan született szintbe azonnal belép a tőle eggyel magasabb szint utolsó állomása. Merthogy így létezhet kapcsolat Felső és Alsó között - egészen a legvégsőbb magaslatokig. Így ennek a pontnak a segítségével, amelyet a neki felső szinttől kapott, válik arra képessé, hogy a felső szintre emelkedhessen.

45.]

Ezt a(z előbbiekben említett) Nefes fényt az Ásziá szentsége Domem fényének nevezzük, lévén, hogy az az ember testében levő kapni akarás Domem részét jellemző spirituális tisztaságának feleltethető meg. E fénynek a spirituális világítása hasonlít az anyagi világban található Domem [élettelen] jellegére, azaz, hogy az egyes elemeinél külön, egyéni mozgást nem találunk, ellenben kizárólag csak olyan egyetemes mozgást, amely minden egyes elemét egyenlőképpen vesz körül. Hasonlóképpen jellemezhető az Ásziá Nefes Párcuf-jának a fénye is. Azaz, mégha található is benne 613 szerv, amely szervek a bőség befogadása során végbemenő 613 féle alakváltozást képviselik, mégis, ezek a változások nem válnak láthatóvá. Láthatóvá kizárólag csak egy egyetemes fény válik, amely fény a működése során mindent egyenlőképpen vesz körül, anélkül, hogy a benne levő részelemeket megkülönböztetné.

46.]

S tudd meg, mégha a szfirák isteniek is, semmiféle változás nem érinti őket és nincs köztük különbség, legyen az az Ádám Kádmon Világban levő Keter fejétől, akár az Ásziá világban levő Málchut végéig. Ám ugyanakkor, az azokat befogadók számára óriási különbségek léteznek.

S minthogy a szfirák fényeknek és edényeknek tekintendők, ahol is míg a szfirákban levő fény mint abszolút istenség jelentkezik, az edények viszont, melyeket KáHáBTuM-nak [Keter, Hochmá, Biná, Tifferet, Málchut] nevezünk, az alsó három világ mindegyikében – Briá, Jécirá, Ásziá – már a fénytől eltérően nem istenségnek, hanem olyan burkolatnak (beborításnak) tekintendők, amelyek elrejtik a bennük levő Végtelenség fényét, és kimérik az abból, a befogadóknak járó megvilágítás adagját és mértékét. Azaz, mindegyik csak a saját, benne levő tisztaság mértékével arányosan részesedik belőle. Ennélfogva aztán, noha, magából a fényből csak egy van, ám mégis, a szfirákban levő fényeket NáRáNHáJ-nak [Nefes, Ruách, Nesámá, Hájá, Jéchidá] nevezzük; lévén, hogy a fény így az edények eltérő tulajdonságainak megfelelően részekre bomlik.

Ennek megfelelően a legvastagabb olyan burkolattal, amely elrejti a Végtelenség fényét, a Málchut bír. A fény pedig, amit a befogadóknak továbbad magából, egészen kis mértékű, egyedül az ember testében levő Domem tisztasághoz illeszthető. Amelyet ennélfogva „Nefes fénynek” nevezzük.

A Tifferet edény, a Málchut edényénél már tisztább. A fény pedig, melyet a Végtelenségből továbbad, az az ember testében levő Coméách (növekvő) rész tisztaságához viszonyul. Merthogy a Nefes fényénél már több aktiválódik benne. Amely fényt „ Ruách fénynek” nevezünk.

A Biná edénye pedig a Tifferetnél is tisztább. S a fény, melyet továbbít a Végtelenségből, az az ember testében levő Háj (élő) rész tisztaságához idomul. És amelyet „Nesámá fénynek” nevezünk.

A Hochmá-nak az edénye pedig mindegyiküknél tisztább. A fény, amelyet a Végtelenségből továbbad, az az ember testében levő Mödáber (növekvő) rész tisztaságához társítandó. Ezt a fényt “Hájá fénynek” nevezzük, amelynek működése túlmutat minden mértéken.

47.]

Mint azt már említettük, a Nefes Párcufba, amelyre az ember azáltal tesz szert, hogy “szándék nélkül” mélyül el a Tórában és a Parancsolatokban, már beléöltözik a Ruách fénynek egy pontja. Majd aztán ahogy az ember még nagyobb erővel, a megkívánt szándéktól vezérelve mélyed el a Tórában és a Parancsolatokban, fokozatosan tisztává teszi a benne levő kapni akarás Coméách (növekvő) részét is, továbbá pedig ennek mértéke szerint megy és építi a Ruách pontját Párcuf-fá. Merthogy a „pont” a 248 spirituális szervét a 248 „tedd” [cselekvést előíró] Parancsolat teljesítésével, a 365 ínját pedig a 365 tiltó Parancsolat betartása révén terjeszti ki – mindkét esetben a megfelelő szándékkal kísérve.

Majd amint teljessé lesz mind a 613 szervében, felemelkedik és felöltözteti az Ásziá spirituális világban levő Tifferet szfirát. S ekkor ez a Tifferet szfirá a Végtelenből egy a korábbinál nagyobb fényt továbbít hozzá, “a Ruách fényt”, amely fény, egyébiránt, az ember testében levő Coméách (növekvő) rész tisztaságának a mértéke szerint van kimérve.

Ezzel együtt, az Ásziá világban fellelhető minden egyes Domem (mozdulatlan), Coméách (növekvő) és Háj (élő) elem (amelyek mind-mind a Tifferet magasságához igazodnak) segíti az ember Ruách Párcuf-ját, hogy az, a Tifferet Párcuf-tól teljes egészében megkaphasa a fényeket - mégpedig oly módon, ahogy azt fentebb, a Nefes fény viszonyában részleteztük. Következésképp, itt ezt “a szentség Coméách-jának (növekvő)” nevezzük.

Ezzel elmondható, hogy a [Ruách] fény világításának a természete, olyan, akárcsak maga az anyagi Coméách (növekvő). Mert ahogy az anyagi Coméách minden egyes elemében kimutatható a helyzetváltoztató mozgás, ugyanígy, a spirituális Ruách fénynek is már olyannyira megnövekedett az ereje, hogy a Ruách Párcufban levő 613 szerv mindegyikét a neki megfelelő egyedi módon bevilágítja, ahol is mindegyőjük az adott szervnek tulajdonított működési erőt tükrözi.

Hasonlóképpen, a Ruách Párcuf létrejöttével megszületik a neki eggyel magasabban levő szint pontja, nevezetesen, a Nesámá fény pontja, és az a belsejébe öltözik.

48.]

S azáltal, hogy elmélyül a Tóra titkaiban és a Parancsolatok magyarázatában, megtisztítja a benne levő kapni akarás Háj (élő) részét, s aztán ennek mértéke szerint megy és építi fel a 248 szervével és a 365 ínével beléje öltöző Nesámá pontját. Majd amint teljessé válik az egész szerkezete és Párcuf-fá fejlődik, felemelkedik és felöltözteti az Ásziá spirituális világban levő Biná szfirát, amely edény már elmondhatatlanul sokkal tisztább a korábbiakban említett TuM [Tifferet, Málchut] edényeknél.

Ennek eredményeként egy igen-igen nagy erejű fényt továbbít a Végtelenből - amelyet név szerint csak úgy hívunk, hogy “Nesámá fény”.

Az Ásziá világban fellelhető összes Domem (mozdulatlan), Coméách (növekvő) és Háj (élő) elem - amelyek egytől-egyig a Biná magasságához igazodnak -, mind az ember Nesámá Párcuf-ját szolgálják és segítik, hogy a Biná Párcuf-tól teljes egészében megkaphassa a neki kijáró fényeket (hasonlóan ahhoz, ahogy arra már a Nefes fénynél kitértünk). Ezt, miután az ember testében levő Háj (élő) rész tisztaságához van igazítva, másnéven “a szentség Háj-ának (élő)” is nevezzük.

S ahogy azt az anyagi világban levő ‘élő’ nem tárgyalásánál kifejtettük [lásd: 37. pont], az ő világításának a természete is hasonlóképp alakul. Azaz, a Párcuf 613 szervének mindegyike külön, egyéni ézékeléssel bír. Ugyanis abból kifolyólag, hogy élő, s mert mindegyik szerve a Párcuf egészétől független érzékeléssel bír (olyannyira, hogy a 613 szerv már 613 Párcuf-nak minősül), külön-külön, a maga módján mindegyikőjük egyedi világítással bír.

A spiritualitásban e fénynek a nagysága összemérvén a Ruách fénnyel, akkora, mint az anyagi világban az ‘élő’ nem és az ‘élettelen’-‘növekvő’ nemek közti különbség.

Itt hasonlóképpen, a Nesámá Párcuf létrejöttével kilép egy pont a szentség Hájá fényéből - mely a Hochmá szfirának a fénye -, és a belsejébe öltözik.

49.]

S azok után, hogy már kiérdemelte ezt az óriási fényt - melyet a Nesámá fényének neveztünk -, ahol is ennek a Párcufnak mind a 613 szerve, külön-külön, mindegyik a magára jellemző teljes és világos fényben világít, akárcsak valamely önálló Párcuf, ezzel megnyílott előtte annak a lehetősége, hogy minden egyes Parancsolattal a benne rejlő valódi szándék szerint foglalkozhasson. Ugyanis a Nesámá Párcuf összes szerve megvilágítja előtte - az adott szervhez kötött –  valamennyi Parancsolatnak az útját, illetve e fényeknek az óriási ereje által fokozatosan megtisztítja a benne levő kapni akarás Mödáber (beszélő) részét, és azt adományozni akarássá változtatja.

Így ennek megfelelően, fokozatosan felépül a beléje öltözött Hájá fény pontja, amely pont így ezzel 248 spirituális szervből és 365 spirituális ínből áll. Majd ahogy teljes Párcuf-fá válik, felemelkedik és az Ásziá spirituális világban levő Hochmá szfirát öltözteti fel. Ennek az edénynek a tisztasága szavakban kifejezhetetlen, amelynél fogva hatalmas és óriási fényt továbbít feléje a Végtelenből, melyet “Hájá fénynek”, vagy másnéven “Nesám' le'Nesámá”-nak hívunk. Továbbá az Ásziában levő összes olyan elem - Domem (mozdulatlan), Coméách (növekvő), Háj (élő), amelyek a Hochmá szfirához viszonyulnak, mind segítenek neki abban, hogy teljes egészében megkaphassa a Hochmá szfirá fényét (mint ahogy azt a Nefes fény esetében már magyaráztuk). Ennek megfelelően ezt a fényt a szentség Mödáber-ének (beszélő) nevezzük, lévén, hogy az az ember testében levő Mödáber (beszélő) rész tisztaságához kapcsolódik. S az isteniesség szempontjából ennek a fénynek az értéke akkora, mint amekkora értékkel a Mödáber bír az anyagi DáCáCháM [Domem (mozdulatlan), Coméách (növekvő), Háj (élő), Mödáber (beszélő)] viszonyában, magyarán, képessé válik a másikat érzékelni, olyan módon, hogy e fénynek a nagysága - összevetvén a spirituális DáCáCh [Domem (mozdulatlan), Coméách (növekvő), Háj (élő)] nagyságával, olyan akárcsak az emberi nem nagysága az anyagi DáCáCh nagyságához mérten.

Az ebbe a Párcuf-ba öltöző Végtelenség [Ejn Szof] fényét „Jéchidá fénynek” nevezzük.

50.]

Azonban tudnod kell, hogy a fényeknek ez az ötös NáRáNHáJ [Nefes, Ruách, Nesámá, Hájá, Jéchidá] vetülete, amelyek az Ásziá Világtól lettek befogadva, nem több, mint csak a Nefes fénynek az ötös NáRáNHáJ vetülete, és a Ruách fényéből semmi, de semmi nincs benne, ugyanis Ruách fény kizárólag csak a Jécirá Világban van, Nesámá fény pedig csak a Briá Világban, Hájá fény csak az Ácilut Világban, és Jéchidá fény csak az Á"K [Ádám Kádmon] Világban. Azonban ahogy azt fentebb említettük, mindaz, ami az egyetemesség szintjén létezik, ugyanúgy feltárulkozik minden egyes részletben, egészen a lehető legapróbb részletig, miről csak beszélhetünk. Ennélfogva a NáRáNHáJ [Nefes, Ruách, Nesámá, Hájá, Jéchidá] ötös vetületét megtalálhatjuk az Ásziá Világban is, ahogy azt má kifejtettük, ám azok mindössze csak a Nefes NáRáNHáJ-a. S pontosan ennek megfelelően megtaláljuk a NáRáNHáJ ötös vetületét a Jécirá Világban is, ám azok csak a Ruách-nak az öt része. És ugyanígy megtalálható a NáRáNHáJ ötös vetülete a Briá Világban is, ám azok csak a Nesámá öt részét képezik. És így az Ácilut Világban, amelyek a Hájá fényének az öt része. Illetve így az Á"K [Ádám Kádmon] Világban, amelyek a Jéchidá fényének az öt részét képezik. S az egyes világok közti különbség pedig akkora, mint ahogy azt az előzőekben az Ásziá ötös NáRáNHáJ vetületei kapcsán felvázoltuk.

51.]

S tudd meg, a megtérés és és a tisztaság állapota csakis akkor nyernek elfogadást, ha az ember véglegesen, megingathatatlanul állni tud bennük, azaz, ahonnan már nem tér többé vissza korábbi balgaságára. Ahogy azt az Írás is mondja: „Vajon mit is takar az, hogy ‘megtérés’? Mígnem majd minden rejtély arról tanuskodik felette, hogy többé már nem tér vissza ugyanazon balgaságra.” S ahogy azt már mondottuk, ha az ember megtisztítja a benne levő kapni akarás Domem (élettelen) részét, azaz, hogy elnyeri az Ásziá Nefes Párcuf-ját, és felemelkedik és felöltözteti az Ásziá Málchut szfiráját. Magyarán bizonyos, hogy feltétlen állandóság mellett szerzi meg a tisztaság Domem részét, olyan módon, hogy többé már nem tér vissza az balgaságához. S azzal felemelkedhet a spirituális Ásziá-ba, merthogy immáron kétségtelenül rendelkezik az [Ásziá] Világhoz szükséges tisztasággal és alak-egyezőséggel. Azonban a többi lépcsőfok esetében, azaz, hogy az Ásziá Világ Ruách, Nesámá, Hájá és Jéchidá szintjeit illetően, - melyeknek ellenében, hogy felöltöztessék és megkapják a hozzájuk tartozó fényeket, a kapni akarásának a Coméách (növekvő), Háj (élő), Mödáber (beszélő) részét kell, hogy tisztává tegye -, nem kell, hogy a tisztaság állandó legyen, „mígnem majd minden rejtély arról tanuskodik felette, hogy többé már nem tér vissza ugyanarra a balgaságra.”

Ennek az az oka, hogy az egész Ásziá Világ, ideértve a benne levő öt KáHáBTuM [Keter, Hochmá, Biná, Tifferet, Málchut] szfirát, mindössze csak a Málchut vetületének minősülnek, amely kizárólag a Domem tisztaságának felel meg. S az öt szfira pedig csak a Málchut öt részét képezi. Ennélfogva, miután már, mindenesetre, kiérdemelte a kapni akarásában levő Domem rész tisztaságát, így következésképp, már az Ásziá Világ egészével alak-egyezőségben van.

Azonban, minthogy az Ásziá Világból minden egyes szfirá a neki megfelelő, felsőbb világok vetületétől kap; mint például, az Ásziá Tifferet szfirája az Jécirá Világtól kap, amelynek az egésze Tifferet és Ruách fény; és az Ásziá Biná szfirája a Briá Világtól kap, amelynek egésze Biná és Nesámá fény; az Ásziá Hochmá szfirája az Ácilut Világtól kap, amelynek egésze Hochmá és Hájá fény. S így, habár csak a Domem (élettelen) részét tisztította meg az állandóság szintjén, mindenesetre, ha megtisztítja a kapni akarásának a további három részét, noha mégha nem is állandóságra, mégis, megkaphatja az Ásziá Tifferet, Biná és Hochmá [szfiráinak] Ruách, Nesámá és Hájá fényeit, azonban nem állandóra! Mert mihelyst felébred a kapni akarása három részének egyike, nyomban elveszíti ezeket a fényeket.

52.]

Majd pedig azt követően, hogy a kapni akarásának a Coméách (növekvő) részét is megtisztítja állandósult jelleggel, felemelkedik a Jécira Világhoz állandóra, s ott a Ruách szintjéig bezárólag álladóságot szerez. Ugyanakkor az ott levő Biná és Hochmá szfiráktól a Nesámá és Hájá fényeket is megszerezheti, amelyek egyben a Ruách Nesámá-jának és a Ruách Hájá-jának minősülnek, akár még azt megelőzően is, hogy véglegesen, állandósult jelleggel tenne szert a Hájá (élő) és Mödáber (beszélő) részek tisztaságára. Ám azonban nem állandósult jelleggel, merthogy azután, hogy a benne levő kapni akarásből a Coméách (növekvő) részt állandósult jelleggel tisztává tette, ő már egészen a legmagasabb szintig bezárólag a Jécirá Világ egészével alak-egyezőségre jutott.

53.]

És azt követően, hogy a kapni akarásnak a Háj (élő) részét is megtisztítja, és azt adományozni akarássá változtatja, “mígnem az, aki ismeri a rejtélyeket tanuskodik felette, hogy többé már nem tér vissza ugyanarra a balgaságra”, már a Briá világgal áll alak-egyezőségben. Továbbá a teste Mödáber (beszélő) részének a megtisztulása által tud felemelkedni a Hochmá szfiráig, és megkapni az ott levő Hájá fényt - mindannak ellenére, hogy azt állandósult jelleggel még nem tisztította meg. Ám a fény, amely megvilágítja, szintén nem állandósult még.

54.]

Mihelyst pedig eljut oda, hogy állandósult jelleggel tisztítsa meg a benne levő kapni akarás Mödáber (beszélő) részét, alak-egyezőségre tesz szert az Ácilut Világgal, felemelkedik és ott megkapja a Hájá fényt állandósult jelleggel. S ahogy még feljebb emelkedik, eléri a Végtelenség fényét, s a Jéchidá fény beöltözik a Hájá fénybe.

55.]

S íme, ezzel tisztázódott a (41. jelnél) feltett kérdés, azaz, hogy: Mi szüksége lehet az embernek ezekre a felsőbb világokra, melyeket teremtett neki a Jóteremtő? Vajon miféle hasznukat láthatja nekik az ember? Mert most majd látni fogod, hogy mindezeknek a világoknak a segítsége nélkül teljességgel lehetetlen, hogy az ember belső nyugalmat ajándékozhasson az Alkotójának. Ugyanis az ember a benne levő kapni akarás tisztaságának az arányában éri el a fényeket és a lelkének a szintjeit, nevezetesen a  NáRáNHáJ-t [Nefes, Ruách, Nesámá, Hájá, Jéchidá]. Ahol is minden egyes szint, amit csak sikerült elérnie, az ahhoz a szinthez tartozó fények segítenek neki a megtisztulásban.

És így emelkedik fel az egyes lépcsőfokokon keresztül, mígnem aztán sikerül elérkeznie a Teremtés Gondolatában szőtt mulatságok végső, elérendő szándék [átszellemisülési] szintjére. Erre vonatkozólag kérdez rá a Zohár (Noách:63) Bölcseink ”[aki] jön tisztítani, a segítségére vannak (Talmud, Joma:38b)” mondására, mondván: „Miben vannak a segítségére?” Mire azt feleli: „Szent Nesámával (lélekkel) segítenek neki”. Mivelhogy a lélek NáRáNHáJ [Nefes, Ruách, Nesámá, Hájá, Jéchidá] szintjeinek a segítsége nélkül lehetetlen, hogy elérje a Teremtés Gondolata által megkívánt tisztaságot.

56.]

És tudni kell, hogy a mindezidáig tárgyalt NáRáNHáJ [Nefes, Ruách, Nesámá, Hájá, Jéchidá] öt olyan részt képviselnek, amelyek által maga a világmindenség egésze osztódi fel. Ezért aztán mindaz, ami megtalálható az egyetemesség szintjén, jelen van a lét legkisebb részben is. Mert például, akár csak az Ásziá Világ Domem (élettelen) részében is ell kell érni a NáRáNHáJ [Nefes, Ruách, Nesámá, Hájá, Jéchidá] öt vetületét, amelyek az egyetemes NáRáNHáJ öt állomása felé mutatnak viszonyulást. Magyarán, ha nincs meg a munkának a már fenteb említett négy része, akkor akár még csak az Ásziá Domem (élettelen) fényét sem lehet elérni. Ezért aztán nincs olyan ember Izraelben, aki - megfelelően az ő értéknagyságának - bármiképp is kimenthetné magát a valamennyiükkel való foglalatoskodás alól. S hogy az ő nagyságának megfelelő Ruách vetületet megkaphassa, a szükséges szándékkal kell, hogy foglalkozzék a Tórával és a Parancsolatokkal, illetve azok magyarázatával. Merthogy legyen az akár a szent létVilág legkisebb fénye is, az sem tud nélkülük teljessé válni.

57.]

S ebből megértheted, hogy vajon mi áll a nemzedékünket elöntő szárazság és sötétség mögött, melyeknek párját egy korábbi nemzedéknél sem találod meg. Nos, az ok ott van, hogy még maguk az Örökkévalót szolgálók is elfordultak a Tóra titkainak a tanulásától. Ennek kapcsán Rámbám (Emléke legyen áldott) már elbeszélt egy igaz példázatot. Mégpedig a következőeket mondta: ha egy száz vakból álló sor halad az úton, s ha legalább egy látni tudó van az élükön, úgy valamennyőjük biztos benne, hogy jó úton haladnak és hogy nem esnek verembe vagy csapdába, mondván, hogy az élükön álló látni tudó után vonulnak. Ám ha ez az egy nincsen közöttük, kétségtelen, hogy mindenbe belebotolnak, mi csak elébük kerül az úton, és hogy mindannyian verembe esnek.

S így az előttünk álló dolog: ha legalább az Örökkévalót szolgálók foglalkoznának a Tóra belsőségével, és a Végtelenből tökéletes fényt vezetnének végig, úgy a nemzedékből mindenki utánuk vonulna, és mindenki biztos lehetne benne, hogy nem fog elesni az úton. Ám ha már az Örökkévalót szolgálók is eltávolodtak e Bölcselettől, nem csoda, hogy az egész nemzedék elesik miattuk. S a nagy fájdalmamnál fogva nem tudom most tovább szaporítani a szót!

58.]

Ám valójában tudom én az okát: elsősorban azért, mert általánosságban, közösségi szinten meggyengült a hit - különösképp a szent emberekben, a nemzedékek bölcseiben. Illetve mert, a Kabbala könyvei és a Zohár tele vannak az anyagi Világból vett példázatokkal, amelyből kifolyólag aztán mindegyőjük félelembe esett: csak nehogy a végén még nagyobb legyen a kára a tanulásnak, mint maga a haszna, mondván, Isten ments, még elbuknának azáltal, hogy anyagi jelleggel ruháznának fel spirituális dolgokat.

S éppen hogy ez az, amely arra sarkallt, hogy valamely kielégítő magyarázatot készítsek ÁR”I [az Isteni Rabbi Jicchák – azaz, Rav Jicchák Lúria Áskenázi (1534-1572)] írásaihoz és most pedig a Szent Zohárhoz. S ezzel immáron teljesen eloszlattam a félelmet. Merthogy Világosan megmagyaráztam, és bizonyítottam a minden egyes dolog mögött meghúzódó spirituális üzenetet. Amely üzenet elvont és mentes minden anyagi képzelettől, és túlmutat téren és időn, ahogy azt az olvasók majd látni fogják. Mindezt azért, hogy Izrael minden tagja előtt megnyílhassék a lehetőség, hogy a Zohár könyvét tanulhassa, és hogy megmelegedhessék annak szent fénye mellett.

A kommentárnak azért azt a nevet adtam, hogy Szulám [magyarul: létra], hogy ezzel tanítsam, a magyarázatom a szerepét tekintve, ugyanolyan akárcsak egy létra: azaz, ha van egy emeleti padlásod, tele minden jóval, már csak egy létra hiányzik, hogy felmehess oda, s aztán már a Világ minden jó dolga a kezedben van. Mindezzel együtt, azonban a létra nem önmagáért született, mert ha esetleg útközben megpihennél majd valamelyik lépcsőfokon, és végül nem mész be a padlásszobába, úgy a tervem megvalósulatlan marad.

Ugyanígy a Zohárhoz írott magyarázatommal. Merthogy egészen mostanáig nem adatott meg annak a módja, hogy eme végtelenül mélységes és rejtett dolgait magyarázattal lehessen ellátni. Ám most, ezzel a magyarázatommal minden ember számára kiépítettem egy utat és bejárót, amelynek segítségével felemelkedhet, elmélyülhet és megvizsgálhatja a Zohár Könyvének valódi tartamát - merthogy csakis ezzel fog majd a magyarázathoz fűzött reményem és szándékom teljesülni.

59.]

És mindazok, akik jártasak a Szent Zohár Könyvében, azaz, hogy értik a benne írottakat, nos ők egyöntetűen azt vallják és állítják, hogy a Szent Zohár Könyve a tanaita Rabbi Simon Bár Jocháj munkája. S csak mindössze azok, akik távol esnek ettől a Bölcsességtől, kételkednek a Zohár ebbéli eredetében, és csak ők hajlamosak a Bölcsesség ellenzőinek kitalált elbeszéléseire hagyatkozván azt hangoztatni, hogy a Zohár szerzője a Kabbalista Rabbi Móse Di Lion volt - avagy mások, kik azidőtájt közel álltak hozzá.

60.]

S ha én önmagamat veszem, egészen attól a naptól fogva, hogy meg lettem ajándékozva az Ő Áldott Fényével, hogy általa egy kicsit bepillanthassak e szent Könyve, soha, akár csak egy alkalommal sem merült fel bennem, hogy megkérdőjelezzem az eredetét. Méghozzá azon egyszerű oknál fogva, mert hogy a Könyv tartalma alapján nem más, mint a drága tanaita Rabbi Simon Bár Jocháj nagysága nőtte ki magát a szívemben, összehasonlíthatatlanul jobban minden más szent tanaitáénál.

Mert ha kétséget kizáróan kiderülne a számomra, hogy a szerzője valaki más volt, mint például az áldott emlékű Rabbi Móse Di Lion vagy mások, úgy akkor az áldott emlékű Rabbi Móse Di Lion nagysága nőne meg nálam, jobban mint az összes szent tanaitáé, beleértve Rásbi-t [Rabbi Simon Bár Jocháj] is.

És csakugyan, ha a Könyv rejtette bölcsesség mélysége alapján egyértelműen arra jutnék, hogy a Könyv szerzője a 48 próféta egyike volt, úgy ez volna a számomra a legkézenfekvőbb, és nem kötném azt a tanaiták egyikéhez. Sőt mi több, ha azt találnám, hogy Mózes Atyánk kapta azt magától az Örökkévalótól Szináj hegyén, úgy az elmém affelől volna nyugott, hogy egy ilyen mű csakis őhozzá illő és való.

Ennélfogva, minthogy megáldattam azzal, hogy egy olyan átfogó és valódi értékkel bíró kommentárt készíthettem, amelynek segítségével minden olvasó megérthet egy keveset e könyvből. Úgy gondolom, hogy már teljesen fel lehetek mentve az alól, hogy tovább fáradozzak és kutassam ezt a kérdést. Ugyanis nincs egy olyan Zohárban jártas, aki szerzőként a tanaita Rabbi Simon Bár Jochájnál kisebb nagyságút fogadna el.

61.]

Ennélfogva aztán felmerül a kérdés: Ha ez így van, úgy miért nem tárult fel a Zohár a korábbi nemzedékeknek? Merthisz az utóbbi nemzedékekhez képest, kétségtelen, hogy az ő nagyságuk elmondhatatlanul nagyobb volt, és sokkal inkább érdemesek voltak Rá. S ezzel együtt meg kell, hogy kérdezzük: Vajon miért nem tárult fel a Zohár magyarázata ÁR”I-t (emléke legyen áldott) megelőzően, más, korábbi kabbalistáknak? S ami még furcsább a számunkra: Vajon mi okból nem tárultak fel ÁR”I magyarázó írásai, és a Zohárhoz írott művek ÁR”I idejétől egészen a mi nemzedékünkig.

A válasz a következő: A Világ, a hatezer évnyi léte során olyan, akár egy Párcuf, azaz, hogy három részre osztható, úgy mint: “fej”, “belső” és “vég”, azaz, HáBáD [Hochmá, Biná, Dáát], HáGáT [Heszed, Gvurá, Tifferet], NáHI [Necách, Hod, Jöszod].

S ez, mely írva van: “kétezer év Tohu [puszta] , kétezer év Tóra, kétezer év messiási idők (Talmud, Szanhedrin 97a)”.

Merthogy az első kétezer évben, amely a fejnek és HáBáD-nak [Hochmá, Biná, Dáát]  számít, a fények nagyon kis erejűek voltak, és olyan test nélküli fejnek számítottak, amelyben csakis a Nefes fényei voltak megtalálhatók. Ugyanis fordított értékrendűség uralkodik edények és fények között, merthogy az edényeknél a szabály úgy szól, hogy először az előrébb való edények nőnek meg, mígnem a fényeknél ez fordítva van. Merthogy először az alsó fények öltöznek a Párcufba. Ennélfogva egészen addig, míg csak egyedül a felső edények vannak jelen a Párcufban, azaz, hogy a HáBáD [Hochmá, Biná, Dáát] edények, addig csak a Nefes fényei ereszkednek le oda, hogy beléjük öltözzenek, amelyek [mint tudjuk] a legalsóbb fények. És erről van az van írva, hogy az első kétezer év Tohu [puszta] volt.

A Világ második kétezer éve során, amely az edények HáGáT [Heszed, Gvurá, Tifferet] vetületeinek felel meg, a Ruách fény ereszkedett le és öltözött a Világba, azaz, a Tóra. Ezért mondták a középső kétezer évről, hogy azok a Tóra.

A Világ utolsó kétezer éve pedig a NáHI [Necách, Hod, Jöszod] edényeknek felel meg. Következésképp ez időben a Nesámá fénye öltözik a Világba, mely közülük a legnagyobb fény. Ennéfogva ezek a messiási időknek számítanak.

Minden egyes Párcuf-nak jellemzője, hogy a HáBáD [Hochmá, Biná, Dáát], HáGáT [Heszed, Gvurá, Tifferet] edényekben - egészen a Házé-ig [mellkasig], a fények “Möchuszot” (“fedettek”), ahol is azok még nem kezdenek “Hászádim Mögulim”-ot (“fedetlen irgalmat”) Világítani – amely annyit jelent, hogy a Felső Hochmá Világítása nem tárulkozik fel -, ellenben egyedül csak a Házé-tól [Mellkastól] lefelé, azaz, hogy a NáHIM-jában [Necách, Hod, Jöszod, Málchut]. S ez az oka annak, hogy azelőtt, hogy feltárulkoztak volna a Világ Párcuf-jában a NáHIM [Necách, Hod, Jöszod, Málchut] edényei, azaz, az utolsó kétezer év, általánosságban a Zohár bölcsessége és különösképp a Kabbala bölcsessége, rejtve maradtak a Világ elől. Azonban ÁR”I (el”á) idejében, mikor is közeledett már a Háze [mellkas] alatti edények kiteljesedése, az isteni Rábbi Jicchák Luriá lelke által (el”á) -amely készen állt már e hatalmas fény befogadására - feltárult a Világban a felső Hochmának a Világítása. Ennélfogva feltárta a Zohár Könyvében és a Kabbala bölcsességében levő főbb elveket, felülmúlván az elődeit. Ám minthogy ezek az edények még nem épültek ki teljesen (lévén, hogy 1572-ben hunyt el), ezért a Világ nem volt még arra méltó, hogy az írásai feltárulkozhassanak. Így a szent írásai egyedül csak az arra kiválasztott kevesek számára voltak hozzáférhetők, akiknek viszont tilos volt azokat feltárni.

S most, a mi nemzedékünkben, hogy már közeledünk az utolsó kétezer év végéhez, szabaddá vált egészen jelentős mértékben feltárni a Világ előtt az ő írásait és a Zohár szavait. Olyannyira, hogy a mi nemzedékünktől kezdődően már egyre jobban és jobban feltárulnak majd a Zohárban írottak. Mígnem aztán a teljességükben tárulkoznak fel, úgy, ahogy azt maga a Jóteremtő akarta.

(62)-63.]

Ezek alapján látni kell, hogy az első nemzedékek nagysága magaslatokkal túlszárnyalja a kései nemzedékek szintjét. Merthogy a szabály úgy szól, legyen az a Világoknak avagy a lelkeknek a Párcufa, először a tisztábbak sorolódnak és rendeződnek a Párcuf-hoz. Ennélfogva, először a  HáBáD [Hochmá, Biná, Dáát] edényei lettek elrendezve – mind a Világban, mind pedig a lelkekben.

Következésképp, az első kétezer évben a lelkek végtelenül “nagyok” voltak. Mindazonáltal, a Világok és a saját maguk alacsonyabb részeinek a hiánya miatt - nevezetesen, HáGáT [Heszed, Gvurá, Tifferet], NáHIM [Necách, Hod, Jöszod, Málchut] - nem tudtak teljes fény formátumot szerezni.

Ehhez hasonlóan a középső kétezer évben, mikor is a HáGáT NáHIM edényei választódtak ki a Világban, és a lelkekben úgyszintén, a lelkek a maguk szempontjából nézve még valóban nagyon tiszták voltak. Mégpedig azon oknál fogva, merthogy a HáGáT [Heszed, Gvurá, Tifferet] edények, a formátumukat tekintve, közel állnak a HáBáD-hoz [Hochmá, Biná, Dáát]. Ezért aztán, minthogy a Háze [mellkas] alatti edények még hiányoztak a Világból, és a lelkekből ugyanúgy, a fények egyelőre még “Mögulot” [“fedettek”] voltak a Világban.

Ennélfogva, habár a lényüket tekintve, a mi nemzedékünkben a legromlottabbak a lelkek, merthisz ezért nem tudtak még mind a mai napig szentségbe rendeződni, azonban mindezzel együtt, az edények viszonyában ők teszik teljessé a Világ-, és a lelkek egészének Párcuf-ját. S a munka csak általuk érhet véget teljesen. Merthogy most, hogy a NáHI [Necách, Hod, Jöszod] edényei már kiteljesedtek, és a Párcufban már mindegyik edény – fej, belső és vég -  jelen van, ezzel a fényeknek már teljes formátuma áramlik a fejbe, belsőbe és végbe, azaz, mindaz, mire szükségük van: teljes Nefes, Ruách és Nesámá [NáRáN]. Ezért egyedül csak ezeknek az alsó lelkeknek a kiteljesedésével tudnak a felső fények feltárulkozni, s nem pedig valamikor azt megelőzően.

64.]

Valóban, ezt a kérdést áldott emlékű Bölcsink írásában is megtaláljuk (Talmud, Brachot 20a): “Rabbi Pápá azt mondta Ábbajénak: Miben voltak az első nemzedékek mások, hogy velük csoda esett meg, és miben vagyunk mi mások, hogy velünk nem történt csoda? Ez vajon a tanulás szintje miatt van így? Rabbi Jehuda idejében az egész tanulást a Nezikin [talmudi traktátus-csoprt] tette ki [azaz, hogy ők nem voltak igazán nagyok mind a hat traktátus-csoportban], mi viszont hat talmudi traktátus-csoportot [azaz, az összes Misnát] tanuljuk. S mikor Rabbi Jehuda az Okcin traktátust tanulta, így mondta: Rabbinak és Smuelnak a kérdéseit látom itt [azaz, ahogy ezeknek a misnáknak a megértése nehézséget okoz az én számomra, mestereimnek (azaz, Rabbinak és Smuelnek) az egész Talmud valamennyi kérdése nehézséget okozott – ford.]. S mi az Okcint tizenhárom jesivában [kis csoportokban] tanuljuk [azaz, mi az Okcin traktátus halachotjait is úgy tanuljuk, ahogy azt az egész. Talmud tanulásakor a Misnák és Braiták esetében tesszük, magyarán tizenhárom különböző szemszöget (más-más tanaitának magyarázatát) vizsgálunk meg, másszóval a Tóra-tanulásban mi az első nemzedékek felé emelkedünk – ford.]. Mindezekkel együtt, ám mikor Rabbi Jehuda levetette az egyik [félpár] cipőjét [azaz, hogy így fejezze ki, hogy az eső elmaradása miatti fájdalomban ő is osztozik a közösséggel – ford.], mindjárt jött az eső. Mi pedig, noha, kínozzuk a lelkünket, imáért kiáltunk, nem gondoskodnak felőlünk [azaz, hogy az imáink nem nyernek meghallgattatást. S ha ez így van, úgy vajon miben vagyunk mi különbözőek a korábbi nemzedékektől? – ford.] Azt felelte neki [azaz, Abbajé Rabbi Pápának]: “Az első nemzedékek a lelküket adták az Örökkévaló szentségéért [azaz, hogy nem csak akkor, ha azt a törvény kötelezte]”.

Merthisz annak ellenére, hogy míg az egyikek kérdésekkel, a másikak magyarázattal éltek, Világos volt, hogy a korábbi nemzedékek magasabb szinten voltak náluk. Ám mindazonáltal, a Tórában és a Bölcseletet ismeretében, Rabbi Pápá és Ábbajé jóval nagyobbak voltak az első generációknál. Mert hiszen már mondottuk, noha a lelkük mibenlétét illetően az első nemzedékek fontosabbak a később jövőknél (lévén, először mindig a legtisztább rendeződik és épül aztán fel, hogy Világra jöhessen), mégis a Tóra Bölcselete a későbbi nemzedékek idején, az idő előre haladtával egyre jobban és jobban feltárul. Ennek az okát, ahogy azt már mondtuk, abban találjuk, hogy az egyetemes formátum kifejezetten, éppenhogy a későbbiek által válhat csak teljesebbé. S ennélfogva, noha a lényük romlottabb, mindennek dacára teljesebb fények érkeznek meg hozzájuk. 

65.]

Ám nem kell, hogy erre fel megkérdőjelezzük: Ha ez így van, miért tilos a “feltárt Tóra” kérdéseiben ellenébe menni az első nemzedékeknek? A helyzet a következő: mindaz, ami a Parancsolatok gyakorlati részének a teljesítését érinti, nos, ott ez fordítva történik. Másszóval, miután a gyakorlati vetület a szférák szent edényeitől, a Tóra titkai és a Parancsolatok magyarázatai pedig a szfirák fényeitől húzódnak, ezért az első nemzedékek előbb teljesedhetnek ki benne, mint a későbbiek.

Mostanra pedig már tudnod kell, hogy edények és fények között fordított értékrendűség uralkodik. Azaz, hogy az edényeknél a felsőbbek nőnek ki először, amelyért aztán a gyakorlati részt illetően az első nemzedékek a későieknél előbb váltak teljessé. Szemben a fényekkel, ahol is az alsóbbak lépnek először (az edénybe), mely oknál fogva a későbbiek előbb válnak bennük teljessé, mint az elsők.

66.]

Tudd meg, minden dologban létezik belsőség és külsőség! A Világ egészében Izrael, azaz, Ávráhám, Jicchák és Jákov magzatjai számítanak a Világ belsőségének; a hetven nép pedig a Világ külsőségének számítanak. Hasonlóképpen, magán Izrael népén belül is van bennsőség, azaz, hogy ők az Áldott Jóteremtő őszinte szolgái; és ugyancsak van külsőség, azaz, hogy akik nem szentelik magukat az Áldott Jóteremtő munkájának. S ugyanúgy, magukban a Világ népeiben is van belsőség, a Világ nemzeteinek igazai; és van külsőség, azaz, a köztük levő durvák és ártók.

Ugyanígy, az Áldott Jóteremtő őszinte szolgái közt is, Izrael fiain belül is létezik külön belsőség, azaz, hogy azok, akik megáldatnak avval, hogy megértsék a Tóra és annak Parancsolatai belsőségének lelkét; és a külsőség, azaz, mindazok, akik a Tóra gyakorlati részével foglalkoznak.

Ugyanígy, külön, Izrael minden egyes tagjában létezik belsőség, azaz, a benne levő Izrael, másszóval a szívben levő pontnak a titka; illetőleg külsőség, azaz, a hetven nemzet benne levő vetülete, amely maga a test. Azonban még a benne levő hetven nép vetülete is géreknek [jövevényeknek] számítanak. Mivelhogy, miután a belsőséghez tapadnak, így a nemzetekből jött igaz betérőkhöz [gér cedek-hez] hasonlítanak, kik Izrael népének egészéhez tapadtak.

67.]

S ha egy Izraelből való megerősíti és tisztelettel viseltetik a saját belsősége iránt, azaz, Izraelnek a benne levő vetülete iránt, ellenében a külsőségének, azaz, a benne levő Világ nemzeteinek. Magyarán, hatalmas erőfeszítéseket tesz és keményen fárad, hogy megnövelje és felemelje a benne levő belsőséget a lelkének javáért; és a benne levő Világ nemzeteinek a fenntartásáért, azaz, a test szükségleteiért, csak a szükséges kis mértékű fáradozást teszi meg - ahogy az írva van (Ávot 1. fejezet): “Tedd a Tórádat állandóvá, és a munkádat átmenetivé!” -, úgy a tettei által a Világ egészének mind a belsőségében, mind pedig a külsőségében azt idézi ezzel elő, hogy Izrael fiai egyre feljebb és feljebb emelkednek a teljességükért, és a Világ nemzete pedig -, kik az egyetemesség szintjén külsőségnek számítanak -, felismerik és elismeréssel lesznek Izrael fiainak értéke iránt.

Ám ha  - ne addj Isten – ez fordítva történik, azaz, ha egy ember Izraelből a külsőségét erősíti meg és annak tulajdonit jelentőséget, amely a Világ nemzeteinek benne levő vetülete, szemben Izrael benne levő vetületének, ahogy az írva van: “a jövevény, mely közted van (Dvárim 28:43)”, azaz, hogy a benne levő külsőség, úgy az egyre jobban feléd emelkedik, és te magad pedig, azaz, a belsőség, Izrael benned levő vetülete, egyre jobban leereszkedik és azt eredményezi, hogy a Világ egészének külsősége, azaz, a Világ nemzetei, feljebb és feljebb emelkednek, felülkerekednek rajta és porig alázzák őket. Izrael fiai pedig, azaz, a Világ belsősége, - ne adj Isten – egyre csak lejjebb és lejjebb ereszkednek.

68.]

Ezért aztán ne csodálkozz azon, hogy az ember a saját tettei által emelkedést vagy ereszkedést idézhet elő az egész Világ számára. Ugyanis örök törvény, hogy egyetemesség és egyén, egyenlőek mint két vízcsepp, illetve mindaz, ami megesik az egyetemesség szintjén, tettenérhető az egyén szintjén is. Sőt mi több, az egyének azt teszik, ami az egyetemesség szintjén van. Merthogy az egyetemesség csakis a benne levő részek feltárulkozását követően, az eme részek mennyiségével és minőségével arányosan tud feltárulkozni. Következésképp, nyilvánvaló, hogy az egyén cselekedete, az egény értékének megfelelően, lerontja vagy felemeli a Világ egészét.

Ennek alapján Világossá válhat a számodra a Zohárban írtak (Tikunim,  6. Tikunim vége), miszerint a a Zohár Könyve és az Igaz Bölcselet tanulása által léphetünk a szétszórattatásból a teljes megváltás állapotába. Azonban lemerül a kérdés, hogy tényleg, valójában milyen kapcsolat is van a Zohár tanulása és Izraelnek a nemzetek közüli kiváltása között?

69.]

S a már megVilágítottak tükrében jól érthető, hogy magában a Tórában is, akárcsak a Világ egészében, létezik belsőség és külsőség. Ennélfogva, a Tórával foglalkozóban is megtalálható ez a két szint. S ha jobban és jobban fáradozik a Tóra belsősége és annak titkai végett, úgy a fáradozása mértékvel a Világ belsőségének értékét, azaz, hogy Izraelt, a Világ külsősége, a Világ nemzetei felé emeli, illetve hogy a Világ összes nemzete elismeri és vallani fogja Izrael felettük aratott dicsőségét. Mígnem beteljesül az Írás: “És veszik őket népek és elviszik őket helyükre, és birtokba veszi őket Izrael háza az Örökkévaló földjén” (Jesájá 14:2). És ugyancsak írva van: “Így szólt az Örökkévaló Isten: ‘Íme, felemelem a nemzetek felé kezemet és a népek felé emelem zászlajamat, és elhozzák fiaidat ölben, lányaidat vállon viszik’ ”. Ám ha ne adj Isten fordítva történik: azaz, ha Izrael valamely tagja megveti a Tóra nagyságának és titkainak belsőségét, - amely a lelkünknek és azok szintjeinek a viszonyait, illetőleg azokat a részeket tárgyalja, amelyek a Parancsolatok gondolati mélységével és magyarázataival foglalkozik -, szemben a Tóra külsőségének nagyságával, amely egyedül csak a gyakorlati részt tárgyalja. S mégha néha foglalkozik is a Tóra belsőségével, ám csak keveset áldoz rá az idejéből, amely “óra sem nem éjjel, sem nem nappal”, mintha csak - ne adj Isten – szükségtelen volna az a számára, úgy azzal egyre csak lealacsonyítja és letaszítja a Világ belsőségét, másszóval, Izrael fiait, és csak megerősíti felettük a Világ külsőségét, a Világ nemzeteit, akik aztán lenézik és megvetik Izrael fiait. Miután aztán Izraelre mint felesleges dolog tekintenek, mint olyanra, amelyre – ne adj Isten – a Világnak semmi szüksége nem volna.

Sőt mi több, ezzel azt okozzák, hogy még a Világ nemzeteiben levő külsőség is felülkerekedik a nemzetek belsőségén, lévén, hogy a Világ nemzeteinek romlottjai, azaz, a Világ ártói és rombolói fokozatosan az ő belsőségük, a Világ nemzeteinek igazai felé emelkednek, s akkor ők, ahogy azoknak a mi nemzedékünk is szemtanuja volt - amelyektők mindörökké védjen meg bennünket a Jóteremtő, rémísztő pusztítást és mészárlást végeznek majd.

Ezzel te magad is láthatod, hogy Izrael megváltása és egyátalán, Izrael nagyságának egésze a Zohár és a Tóra bennsőjének a tanulásán múlik. Amelynél fogva minden egyes pusztulás, és romlása Izrael fiainak, amiatt történik, merthogy elfordultak a Tóra bennsőjétől, és azt igen-igen lealacsonyították, úgy téve, mintha az – ne adj Isten – valami felesleges dolog volna.

70.]

S íme írva van (Tikunim 30. N’tiv Tánina): “Keljetek és ébredjetek az Isteni Jelenlétnek, mert üres szívetek van tinéktek, melyben nincs értelem, hogy megismerd és elérd Őt. A ‘Hang szól: ‘Kiálts! (Jesájáhu 40:6)’ versszavak mögötti titok: mint például a ‘Kiálts csak! Vajon van ki feleljen neked? A szentek közül kihez fordulsz? (Jób 5:1)’. S ő azt mondja: ’Mit Kiáltsak? Az egész hús széna (Jesájáhu 40:6)’ - mindegyőjük mint szénát evő marhák-, ’és minden jósága, mint a mezõnek virága! (u.o.)’ Minden jócselekedet mit tesznek, saját maguk végett teszik.”

A dolog mögötti titok, ahogy az írva van (Jesájáhu 40): ‘Hang szól: ‘Kiálts!’ Merthogy Izraelből egytől-egyig mindenkinek egy hang dobog a szívében, nevezetesen, hogy imádkozzék az Isteni Jelenét felemelkedéséért, azaz, Izrael valamennyi lelkének együtteséért (és azért a ‘Kiálts csak! Vajon van ki feleljen neked?’ írást hozza bizonyítékul, merthogy a kiáltás imát jelent).

Ám az Isteni Jelenlét azt mondja: „Mit Kiáltsak?”, azaz, hogy nincs bennem erő, hogy felemljem magam a porból, mivel minden hús széna, mindegyőjük mint gazt és szénát evő marhák. Magyarán, a Parancsolatokat, mint ész nélküli marhák végzik. ’És minden jósága, mint a mezõnek virága, minden jócselekedet’, mit tesznek, maguknak teszik. Azaz, a Parancsolatok teljesítésekor nincs meg bennük az a szándék, hogy belső nyugalommal halmozzák el Alkotójukat, hanem csakis a saját boldogulásuk véget teszik mind. Sőt, még azok is, akik odaadással tanulják a Tórát, minden egyes jócselekedet, mit tesznek, saját magukért teszik – így közülük még a legjobbak is, kik idejüket áldozták a Tóra-tanulás végett, nem másért, mint a saját testük javáért tették. Azaz, hogy a szükséges, megfelelő szándék nélkül, nevezetesen, hogy belső nyugalommal halmozzák el az Alkotójukat. Ez idők nemzedékéről a következő van írva: “Szellem jár és nem tér vissza soha, azaz, hogy a Megváltó szelleme”, amely meg kell, hogy szabadítsa Izraelt minden bajától, át a teljes megváltásig; hogy azzal beteljesüljék az Írást: “És tele a föld az Örökkévaló megismerésével”. Ez a szellem hagyta ott és ment el, és nem Világít a Világban.

Jaj azoknak, kik kiváltói annak, hogy a Megváltó szelleme eltűnjék és elmenjék a Világból, s hogy soha ne tudjon visszatérni. Ugyanis ők azok, akik szárazzá teszik a Tórát, azaz, az elmének és az észnek mindenféle frissessége nélkül, miután egyedül csak a Tóra gyakorlati részével foglalkoznak, és nem akarnak fáradozni és megérteni a Kabbala Bölcseletét, ismerni és jártasak lenni a Tóra titkai és a Parancsolatok magyarázata terén.

És jaj azoknak, kik e cselekedeteikkel szegénységet, pusztulást, rablást, gyalázatot, gyilkolást és pusztítást hoznak a Világra.

71.]

Ezek magyarázatát, ahogy arra már kitértünk, a következőekben találjuk:

Merthogy minden Tórát tanuló semmibeveszi a maga és a Tóra belsőségét, és ezt úgy állítja be, mintha az a Világ számára szükségtelen volna, s csak mikor ‘sem nem éjjel, sem nem nappal’ foglalkozik vele, és ezzel olyanná válnak, akárcsak a falat tapogató vakok.

Merthogy ezáltal csak erősítik a saját maguk külsőségét, azaz, hogy a testük jelentőségét, és a Tóra külsőségét nagyobbra tatartják a Tóra belsőségénél.  S ezzel aztán azt okozzák, hogy a külsőség összes vetülete, mi csak létezik a Világban, a saját lényegi valójának megfelelően, felerősíti magát a Világ belsőségi vetületeinek a rovására.

Merthogy az Izrael egészében levő külsőség, azaz, hogy a benne levő ún. ‘Világ népei’, felülkerekednek, és eltörlik Izrael egészének belsőségét, azaz, a Tóra Nagyjait. S ugyanígy, a Világ népeiben megtalálható külsőség, azaz, hogy a köztük levő rombolók, felülkerekednek, és eltörlik a bennük levő belsőséget, a népek igazait.

S ekképp a Világ egészének külsősége, azaz, hogy a Világ nemzetei, felülkerekednek és megsemmisítik Izrael fiait, a Világ belsőségét. S egy ilyen nemzedékben a Világ nemzeteinek valamennyi rombolója felemeli a fejét, és legfőként csak elpusztítani és kiirtani akarják Izrael népét, ahogy az írva van (J’vamot 63a): “Nincs olyan csapás a Világban, amely ne Izrael miatt jönne”, azaz, ahogy az írva van: “ők az okozói a Világban levő szegénységnek, pusztulásnak, rablásnak, gyilkolásnak és pusztításnak”.

S miután a megannyi bűneinknél fogva szemtanuivá lettünk mindannak, mi a Tikunimban [lásd: fent] írva van. Sőt mi több, a törvény szigorú mércéje éppenhogy a Legjobbjainkat nem kímélte, ahogy az írva van (Bává Kámá 60a): “Nem máshonnét, mint az Igazaktól veszi kezdetét.” És mindabból a dicsőségből, amelyben Lengyelországban és Litvániában stb. volt része Izrael fiainak, semmi, egyedül csak a Szentföldünkön élő túlélők maradtak meg.

Így hát mostantól csakis reánk, megmaradtakra hárul, hogy ezt az eltorzult anyagot kijavítsuk, és hogy közülünk az életbenmaradt túlélők mindegyike, teljes szívvel és erővel azon dolgozzék, hogy egyre jobban és jobban megnövelje a Tóra bennső részét, és megadja Neki az Őt megillető helyet, azaz, hogy nagyságában túlszárnyalja a Tóra külsőségét. S akkor majd mindegyikőnk megáldatik avval, hogy a saját maga belsőségét is nagyobbá teszi. S akkor majd mindegyikőnk megáldatik azzal, hogy nagyobbá tehesse a saját belsőségét, azaz, hogy a benne levő Izrael vetületét, vagy hogy másképp fejezzük ki: a lélek szükségleteit, ellenében a saját külsőségének, amely a Világ nemzeteinek benne levő vetületét, azaz, a test szükségleteit jelöli. S aztán ez az erő majd eléri Izrael egészét is, és a bennünk levő ‘Világ nemzetei’ elismerik majd Izrael Nagyjainak felettük aratott dicsőségét, és hallgatni fognak rájuk és követik majd őket.

S ugyanígy, a Világ nemzeteinek belsősége, azaz, a Világ Nemzeteinek Igazai, felülkerekednek és leigázzák a külsőségüket, a bennük levő rombolókat. Illetve ugyanígy, a Világ belsősége, azaz, Izrael, teljes dicsőségében és nagyságában felülkerekedik a Világ külsőségén, azaz, a népeken. S akkor aztán a Világ összes népe elismeri és ismerni fogja majd Izrael feléjük emelkedő nagyságát, és azzal beteljesül az Írás: “És veszik őket népek és elviszik őket helyükre, és birtokba veszi őket Izrael háza az Örökkévaló földjén” (Jesájá 14:2), illetve, “és elhozzák fiaidat ölben, lányaidat vállon viszik (Jesájá 40:22)”.

Erről írja a Zohár (Nászá 124b): “Ezen írásművön keresztül, mely a Zohár Könyve stb., váltatnak ki a szétszorattatásból kegyelemben.” Ámen, úgy legyen.